A bivaly becsülete

Február 20.

Hurkatöltés volt nálunk a minap. Májas. Aztán meg füstölés. Nyílt tűz fölött bográcsban az abalé, reggelire vese-velő friss kenyérrel. A hurka (amiből nem sajnáltunk semmit) egy része hajdinával készült. A hajdinás verzióról magam először egy zalai barátunktól értesültem, tőle kaptuk az első kóstolót is, de némi kutakodás után arra a következtetésre jutottam, hogy más tájegységeken sem ismeretlen. A bivalyhús is tőle érkezik néha, friss vágásból. A szabadban tartott fiatal állat húsa egészen káprázatos, miként a csontokból készült leves is. 

Itt jut eszembe, hogy eleink húsfogyasztása igen változatos volt, olyan jószágok is terítékre kerültek alkalomadtán, a rackától a kappanig, amelyekhez ma már hozzá sem lehet jutni, vagy csak aranyáron. Emlékszem, én még kaptam galamblevest gyerekkoromban, ha történetesen levert valami kór a lábamról. 

Na de vissza a bivalyokhoz. Először Erdélyben, Széken kerültem közelebbi kapcsolatba velük, egy esti beterelés kapcsán. Ennél a műveletnél észnél kell lenni, mert a bivaly olyan mint a medve, nem játék. Tekintélye van és nem utolsósorban súlya, amivel, ha odanyom valakit az istálló falához, vagy csak rálép a lábára, kész a baj. A tekintetéről nem is szólva. Az olyan, mintha az ördöggel szemeznénk. Viszont kaptunk tejet a gazdától (na, a fejés sem egy életbiztosítás), amiből rögvest el is készítettük a magunk kis mozzarelláját, összekötve ezzel népeket és kultúrákat. Sajnos ezt azóta sem sikerült megismételnünk, nem tudom, élnek-e még egyáltalán bivalyok Széken, és hasztalan próbáltam kinyomozni az anyaországi bivalytejdíler elérhetőségét. Ám a legutóbbi hússzállítmánnyal egy pompás könyv is érkezett, jelesül A bivaly dicsérete (Bivalyétkek régen és manapság), a recepteket három szakács, Boros László, Fehér Gábor és Németh László jegyzi. A majdhogynem feledésbe merült, hagyományos magyar ételektől a modern gasztronómiáig. És mindezeken túl minden benne van, amit csak tudni lehet és érdemes erről a csudás állatról. Ráadásul még egy mérai történetet is találtam benne, ami, ugye, nem esik messze Széktől, és szintén van hozzá kötődésünk a barátkozástól a juhmérésig. És talán eljutok a tejig is, hiszen az albumot a Magyar Bivalytenyésztők Egyesülete adta ki, elérhetőség Bakonybélben, egy újabb szakrális térben, ahová szintén több szál köt bennünket. Azzal kapcsolatban, hogy „egyik dolog vonzza a másikát” és előbb-utóbb minden összeáll, bennem már régóta szemernyi kétség sincsen. Ez a történet is szépen kerekedik.

Február 22.

Hamvazószerda. Megkezdődik a nagyböjt időszaka, így aztán péntekenként egy ideig bivalyt biztosan nem eszem. Mondjuk, ez legyen a legnagyobb áldozat. Ugyanakkor viszont a belehúzós farsangolás után speciális vállalásként ilyenkor negyven napra hősiesen elfordítom bepárásodott tekintetemet a különféle remek boroktól, és igyekszem kevesebbet ólálkodni az édességek körül. Némi karakteres öniróniával azt javasolhatom keresztény felekezetekre való tekintet nélkül mindenkinek, hogy azoktól a dolgoktól igyekezzen tartózkodni, amelyek kedvesek számára. Tapasztalatom szerint ettől a szervezet is örvendezni kezd, fellélegzik és megújul mintegy, akár a természet maga. Hiszen jön a tavasz, az összefüggés világos, ez a fizikai rész. Ezzel párhuzamos a lelki, szellemi, spirituális feltöltődés. A bűnbocsánat kérése. Mit kérés, könyörgés ez inkább. Mert senki sem bűntelen. Ennek önmagunkra is vonatkozó felismerése már egy szép lépés. Nyugodtan tapsoljuk meg magunkat, ha képesek vagyunk meglépni, esetleg megugrani. Törekvés, igyekezet, ez is fontos. Aztán úgyis jönnek megint a gödrök. Mert az ember gyarló, esendő. A feltámadás viszont az emberiség legnagyobb misztériuma.

Február 23.

Biztosan sokan ismerik azt az érzést, mi több, nagyszerű borzongást, amikor egy zene hallatán libabőrössé válunk. A franciáknak külön szavuk is van rá, a frisson. Érzéki történet ez, az agyban felszabadul a dopamin. Gyakori előfordulási lehetőség például, amikor berobban a Carmina Burana vagy a Négy évszak. De egy rendes rock and roll-darab is kiválthatja. Mondjuk, bármelyik Rolling Stones-koncert legelső gitárriffje, amikor felüvölt a stadion. Vagy amikor a Guns ‘n’ Roses belecsap a Paradise Citybe. Esetleg a táncjelenet a Ponyvaregényben. Saját tapasztalatból feljegyeztem már ilyet Neil Young és Iggy Pop hallgatása közben. Innen folytatom, a két elpusztíthatatlan agyra és bőrre gyakorolt hatásától.