Egymásra hangolódtak

A két előadót jól ismeri a közönség, a saját stílusukban mindketten kimagasló eredményeket értek el: Lajkó Félix Liszt-díjas hegedűművész a világzenével, népzenével, míg Balázs János Liszt-díjas zongoraművész a klasszikus zenével érdemelte ki a közönség és a szakma elismerését. A virtuóz hegedűművészt a Vajdaság Paganinijének is nevezik, számos ismert zenész-szel dolgozott együtt, színházi és filmzenéket komponált. Balázs János a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem különleges tehetségű gyermekek osztályába járt, számos nemzetközi versenyen nyert díjat, pedig még huszonnyolc éves sincs. Két különböző alkat, két kimagasló egyéniség, két zenei világ, mégis összeilleszthető a kettő, passzol egymáshoz. Egymásra találtak, ahogyan ők maguk nyilatkoztak: belebújnak egymás bőrébe, ketten eggyé válnak, megmutatják a lelküket, közös zenélésük inspiráló számukra.

Balázs János zongoraművész és Lajkó Félix hegedűművész szuggesztív előadása a Hangvillában Fotó: Penovác Károly

2014-ben elkészült Jelszó című lemezük, melyet a kritikusok őserők csúcstalálkozójának neveztek. Az albumot a zenei határok eltűnése jellemzi, ahol nincs előre megírt hangjegy, előre megbeszélt dallamok, csak a lélek muzsikál, abban a percben, amikor megtörténik a csoda, az improvizálás. Mindehhez elengedhetetlen a közös zenei elképzelés és egymás zenei gondolatának kitalálása, ami mindig mást idéz elő.

Két kivételes művész különleges zenei projektjének egy állapotát rögzítették a Jelszó című albumon, azt, amelyet mindketten a legjobbnak gondoltak. Olyan számokat hallhatunk rajta, mint a Képeslap, a Jelszó, a Végzetes terv, a Parázs, Külön világ, A madárnak, Kétség, Fal, Jég, Falu, Kék folt, Golyó, Mérleg és Kávé. Néhány darabban Scriabin és Bartók előtt tisztelegnek, emléküknek adóznak; a szakavatot- tak felfedezhetnek zenéjükben Bartók-, Kodály-, Prokofjev- és Scriabin-motívumokat, de az egészet áthatja az a mindent magával ragadó erő, lendület, ritmus, tűz, szenvedély, ami Lajkó Félix és Balázs János előadásmódját jellemzi.

A művészek veszprémi koncertjükön is ámulatba ejtették a közönséget. Megszólalásuk tele volt dinamizmussal, energiával, gyorsasággal, tempóval, ugyanakkor a lélek belső rezdüléseit alig-alig érzékelhető és hallható csendes finomsággal, érzékeny álmodozással, ábrándozással.

Improvizációk, saját szerzemények, amelyek egyformán soha nem hangzanak el. Egyszeri és megismételhetetlen, nincs két egyforma koncert. Őket hallgatva nehéz volt eldönteni, hogy valóban a helyszínen, a Hangvilla színpadán született rögtönzés volt-e, vagy pedig egy tökéletesen kidolgozott és begyakorolt, sokszor játszott megszólalás. Mind a két érzés ott bujkált az emberben, hol az egyik, hol a másik erősödött. Mind a kettőre volt
példa: az együtt muzsikálás összehangoltnak, jól kitaláltnak, átgondoltnak, professzionálisnak tűnt, máskor pedig valóban frissnek, újszerűnek, a színpadon megfogalmazódónak. Különösen a darabok végén, ahogyan az egyik reagált a másikra, abbahagyta, befejezte, kiegészítette - élménnyel teli pillanatok. Érezték, értették egymást, figyeltek a másik rezdüléseire, kitalálták egymás gondolatait. Élvezetes volt Lajkó Félix átszellemült, átlényegült arcát nézni, ahogyan mindenestül átadta magát a zenének.

A közönség lelkesen fogadta produkciójukat. Azok is, akik már sokadszor, és azok is, akik először hallották Lajkó Félixet muzsikálni. Őstehetség ő, mellette szerény, visszafogott és tartózkodó, szinte a hallgatók lelkesedésével, bravózásával sem tudott mit kezdeni. A hangverseny második felében a Mendelssohn Kamarazenekar is velük együtt muzsikált; valószínűleg a zenészek számára éppolyan örömöt jelentett a két művésszel való találkozás, mint a hallgatók számára. A koncert méltó befejezése volt a fesztiválnak.