Párkeresés állami segítséggel

Soltész Miklós szociális államtitkár bejelentette, május 26-án elindítják Táncválasztó, párválasztó címmel társkereső programjukat. Valóban akkora a probléma, hogy az állam közbeszóljon? Egyáltalán miféle program lesz ez? Elvégre is az ember nem holmi ruhadarab, aki mellé odabiggyesztik a párját, majd az vele marad az idők végezetéig. Ez sajnos nem így működik.

Pedig milyen szép is lenne, ha idedobnának az ember lánya mellé egy sármos, jóképű fiatalembert, amolyan tökéletest, pont, akit megálmodott, és boldogan élhetnének, míg meg nem halnak. Milyen kár, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Felmerül bennem a kérdés: hogyan találná meg helyettem valaki más azt, akit én sem találok?! Elegendő lenne-e egy táncos délután arra, amire eddig annyi, de annyi időt elfecséreltünk? Hiszen valljuk be, oly sokan kerestük már mindenhol.

A sarki boltban, a plázában, a körúton, a szórakozóhelyeken, és még sorolhatnánk, mi mindenütt kutattuk. És, hát néha ott volt. Egy pillantásban, egy mosolyban, egy ölelésben. Aztán a nagy rohanásban valahol elmaradt mellőlünk. Az azonban bizonyos, hogy ebben a felgyorsult világban nagyon nehéz párt találni. Legalábbis olyant, aki komolyan gondolkodik az életről, aki mellett önmagunk lehetünk minden hibánkkal, erényünkkel. Hogy is lenne egyszerű? Mikor olyan bonyolultak vagyunk mi is és nagyon különbözőek. Vajon arra gondol-e az állam, hogy egy kapcsolat nem csak a szórakozásból áll?

Sok fiatalnak nem annyira a párválasztás okoz problémát, sokkal inkább az, ami utána jön. Rengeteg egyetemista lézeng a városközpontokban vagy a lepukkant, füstös kocsmák mélyén, mert nincs miből beülnie egy modernebb helyre egy italra, egy moziba szerelmével. A legtöbb fiatal még szüleivel lakik, mások idegenekkel egy kollégiumi szobába vagy vagy albérletbe zsúfolva. A diákok nagy része bármennyire szeretné, nem tudja megoldani, hogy szerelme mellett hajtsa álomra a fejét. Sőt még álmodozni sem mernek. Nem a párválasztás, hanem ezek az igazi problémák.