2009.01.09. 13:34
Egyetemesen zenét szeretni nem lehet - Keserédes beszélgetés Presser Gáborral, aki már csak azért sem lett komolyzenész
<b>Budapest</b> - A magyar rocktörténelem legendás alakja nem kötött biztosítást ujjaira, és mivel bal kezének kisujja kutyasétáltatás közben eltört és rosszul forrt össze, azt mondja, egyik bizosító sem adna egy fabatkát sem érte. Az év második napján a Vígszínház társalgójában beszélgettünk vele.
- Szilveszter után adódik a kérdés, hogyan töltötte az ünnepet?
- Már nyolcadik éve minden szilveszter munkával telik, az Amadinda ütőegyüttessel koncerteztünk.
- Egyébként mennyire fontosak ön számára a jeles napok?
- Nem vagyok egy ünneplős típus, a születésnapomat is csak azért ültem meg, mert néhány barátom gondolt rá, de a meglepetéspartit szerencsére megúsztam. Az egész életem elég zajos, akkor legalább a magánéletem legyen csendes.
- Egészen kicsi korában kezdett el zongorázni.
- Igen, véletlenül. Az unokanővérem elvitt a zongoraórájára és ott ragadtam. Négy éves sem voltam még, ez nekem játék volt akkor, érdekes volt püfölni a billentyűket.
- Mikor kezdett el zenét is szerezni?
- Már néhány éves koromban játszottam motívumokat, melyek csak úgy megszülettek bennem. 15-16 éves voltam, amikor bekerültem Verebes Pista színtársulatába csupa velem egykorú fiatal közé, az erzsébetvárosi művelődési központban volt lehetőségünk színházasdit játszani.
Abszolút közösségi voltam, jó galeri volt az általános iskolában
(Fotó: Gáspár Gábor)
Ott írtam az első olyan dalt, ami közönség előtt hangzott el, egy Karinthy verset zenésítettem meg.
- Jó gyerek volt?
- Jól tanultam, de egyik iskolában sem úsztam meg igazgatói róvó nélkül. A zenegimnázium egy szuper könnyített, liberális hely volt, azt szolgálta, hogy zenét tanuljunk és nagyon keveset vártak el tőlünk a közismereti tárgyakból. Jó tanuló voltam, bár az érettségin úgy kellett átlöködni.
- Mennyire volt a társaság központja?
- Abszolút közösségi voltam, jó galeri volt az általános iskolában, sok barátom meg is maradt azokból az időkből. Egyébként ma is közösségi ember vagyok, szeretem magam barátokkal körülvenni. Imádok színházban dolgozni, szeretem a csapatmunkát.
- Mikor dőlt el, hogy rockzenész, és nem komolyzenész lesz?
- Abban az időben nagyon élesen választották el a komoly és a könnyűzenét, nagyon hamar el kellett dönteni, hogy az ember melyikkel szeretne foglalkozni.
Tanulságos volt a Képzelt riport felvétele 72-ben, a színészek nagyon távol álltak a rockzenétől, mégha szerették is.
A mai gyerekek sokkal messzebbre látnak, mélyebből merítenek, önálló zeneszerzők jönnek ki a színművészetiről. A zene egyetemes csoda, de az nem véletlen, hogy egyes emberek különböző műfajokra szakosodnak.
- Tapasztalata szerint tisztelik egymás a különböző műfajok képviselői?
- Nem mindenkiben van meg az érdeklődés más műfajok iránt, a butábbak pedig le is nézik azokat. Az emberek tudnak utálkozni, de az alapvető emberi tulajdonságok működtetik az indulatokat, teljesen függetlenül attól, hogy komoly- vagy könnyűzenész az illető.
Általában azok nézik le a másikat, akik képtelenek valamit megcsinálni, ezek az emberek bezárkóznak és ijedten figyelik azt, aki tud valamit.
- Gimnázium után tehát hogyhogy nem a Zeneakadémián tanult tovább?
- Mert kirúgtak és én bosszút áltam. De komolyra fordítva a szót, akkor felvételiztem, amikor még volt két évem hátra a konzervatóriumból és bár az előfelvételim sikerült, a nagy felvételin azt mondták, hogy próbáljam meg később.
Ekkor visszamentem a konziba, de valahogy elvesztettem a hitemet. Azután nemsokára az Omegában találtam magam.
OLDALTÖRÉS: Presser
- És kezdődött a lázadó korszak.
- És kezdődött a lázadó korszak.
- És kezdődött a lázadó korszak.
- A fiatalok dolga a lázadás, ez a fejlődés útja. A fiatal földrajztudós is lázad azellen, amit valaki más eldöntöttnek vél.
A lázadás nem érdem, sokkal inkább egy helyzet. Aki 20 évesen nem lázad valami ellen, az lekésik róla, mert később csak röhögni fog rajta. A hivatásos ötven éves lázadók már eléggé komikusak. A következő generációnak túl kell lépni az előzőeken, ez tök rendben van.
- Abban az időben a lázadás talán magától értetődőbb volt a fennálló rendszer miatt.
- Igen, egyszerűbb volt, azért is, mert nem voltunk úgy ellátva zenével, mint ma, amikor már képtelenség választani. Akkoriban kiszorították a nyugati zenét. Egy nehezebb világban könnyebb dolgunk volt létezni.
- Más volt a zenehallgatás kultúrája is.
- Igen, teljesen más. Már nem gyűjtenek az emberek lemezt. Régebben mindenki fejből tudott többszáz dalt. Összejöttünk öten-hatan és feltettünk egy lemezt, az volt a csoda, egy kitüntetett pillanat.
Előfordult, hogy elzarándokoltunk a város másik végébe, mert valakinek megvolt egy album, és nem adta kölcsön, mert féltette. Kész rituálé volt, hogy hogyan kell tartani a lemezt, hogy kinek milyen törlőkendője van hozzá. Voltak emberek, akik őrületet csináltak a gyűjteményükből.
Megváltozott a világ. Nem mondom, hogy ez baj, de valami elmosódott.
- Ma azt hallgatunk meg és annyiszor, ahányszor akarjuk.
- Ma már alig van ember, aki nem háttérzeneként hallgat zenét. Ma minden torlódik, és a kezd a dolog beláthatatlan méreteket ölteni.
A legrosszabb ami ma történik, az az, hogy egy zenész megkérdez egy rádiós szerkesztőt, hogy jó-e az, amit csinál, és a rádiós megmondja neki, hogy eladható-e a zenéje. Tehát a tömegkommunkáció nem közvetíti, hanem irányítja a zenét.
- Mit lehet tenni, hogy ez ne így legyen?
Semmit. A média hatalom. A világon az van, amit a média mond. Ha azt mondja, hogy pánik van, akkor pánik van és ezt még illusztrálja is.
A teljes interjút a szombati Naplóban olvashatja.
