Cohen: a csodát megtalálva

Még oda se értünk, de Cseh Tamás jutott az eszembe. Tudtam róla, hogy sokat jelentett neki Cohen, és persze nyilvánvaló az áthallás a nyugati popkultúra (Dylan melletti) kétségbevonhatatlanul legnagyobb hatású dalnoka, és a mi hamisítatlanul magyar és Kelet-Európai dalnokunk között, de akkor is.

Cohen és zenekara tíz perc késéssel kezdett, egyszerű színpadkép, de gyönyörű fényekben, ott az egész zenekar, nagy részük régóta Cohen oldalán. A zenekar elmondhatatlanul jól szól. Lemez minőség. Először is halk, mértéktartó, pontosan olyan, mint Cohen maga: részletgazdag, arányaiban tökéletes, Cohen mély regiszterű aranyló búgása tökéletesen szól, a három vokalista parádésan ellenpontozza. A Bocelli koncert, Diana Krall mellett ez a legjobban szóló koncert, amit itt valaha is láttam, hallottam.

Nincs jobb szó, ez a költőből színpadra keveredett fazon észbontóan kifinomult. Finom öltöny, mint egy költő, úgy beszél, úgy áll a színpadon is. Hogy miért lépett ki a kanadai elismert irodalmár köpenyéből, arra azt mondja, hogy a legsikeresebb regénye is háromezer példány körül kelt el, és nyomasztotta, milyen kevés emberhez jut el. Hát, most ez nem nyomaszthatja.

Jönnek a slágerei, egyik a másik után, Cohen kedves a közönséggel, láthatóan jól érzi magát. Zenészei tobzódnak a szinte kiugróan dekoratív zenei világban. A Cohen mellett '79 óta ott álló zseniális hangszerelő-zenei igazgató Roscoe Beck (basszusgitár), vagy a Hammond orgonán és tango-hamonikán is játszó billentyűs Neil Larsen, a gitáros Bob Metzger, a megbabonázó Sharon Robinson énekes-vokalista; mind régi harcostársak. A barcelonai fél-roma Javier Mas, aki egy halom egzotikus pengetős hangszeren játszik, a legkommerszebb a 12 húros spanyol gitár a kezében, hozza a latin ecsetvonást, gyönyörű dallamokat, virtuozitást, a mexikói Rafael Gayol a dobok és a kongák mögött a ritmust, vagy az est egyik szóló csúcspontja, a szaxofonon és megmondhatatlan nevű fúvós varázs-szerszámokon játszó Dino Saldo, és végül, de nem utolsó sorban a megkapó hangú Webb nővérek; Charley és Hattie, a vokál ékkövei.

Cohen kalapban, csak akkor veszi le, amikor fejet hajt a zenészei előtt; és ezt gyakran teszi. A 75 éves művész alig pihen, egy Robinson szóló; a lélegzet eláll, nem véletlen a Grammy jelölés, ilyen kifinomult, hiperérzékeny énekest rég hallottam, nem énekel nagyot, mégis hatalmasat, hátak borsóznak, karok összefonódnak, szívek megtelnek Cohen kalapja, hát persze, hogy a kezében. Vissza-taps és vissza-taps, Cohen újra és újra visszajön.

Amikor lemegy a színpadról, mint egy indián, úgy szökell; azt hiszem, ha lenne kép, Cseh Tamás hogy is ment el, hát valahogy így. Aztán még két szerzemény, a Take This Waltz-ban két kiszólás is a hazai közönségnek, aztán tényleg vége: utoljára megköszön mindenkinek mindent, a közönségnek a szeretetet, a buszsofőrnek a munkát. És vége. Nem kérdés, ebben a világban Cohen-t receptre kellene felírni.

Mészáros Zoltán