Dolgozhat, de miből él egy közmunkás?

Ez a létszám jelentősnek tűnik ahhoz képest, hogy 2010-ben körülbelül nyolcvannyolcezer, míg 2011 első fél évében ötvenkétezer ember végzett közmunkát havi átlagban. A százötvenezerrel nagyobb létszámhoz csak akkor elég a költségvetésben tervezett összeg, ha jelentősen variálnak a munkaidővel, ezáltal kevesebb bért kell kifizetniük. A Policy Agenda számítása szerint, aki eddig egy hónapot dolgozott, az 47 025 forintot kapott, a változások  után ez havi 37 335 forintra csökkenhet. 

Már eddig is hideglelős kíváncsisággal figyeltük, hogyan lehet megélni havi 47 ezer forintból, 37 ezerből nyilván  még nehezebben. A napokban Sümegen én is kimentem dolgozni a közmunkásokkal a földre, zöldségféléket takarítottunk be, majd egyikükkel elmentem haza, hogy lássam, miként él ennyi pénzből.
 
Olasz Ferencné Ilike sosem dúskált a pénzben, Sümegen korábban a mészgyárban dolgozott, majd a gyár megszűnése után munka nélkül maradt. Ez már olyan régen történt, hogy szinte nem is emlékszik rá.

Eleinte elkeseredetten próbált elhelyezkedni, munkanélküliként álláskereső-járadékot kapott, majd szociális segélyt, és végre itt a közmunka! Jelenleg, amit így megkereshet, az már duplája a korábbi havi bevételnek, most összesen negyvenhétezret kap kézhez. Napi megélhetési nehézségeit jelzi, hogy sokszor nincs miből ebédet főzni. A napi költőpénzt fillérre beosztja, főleg kenyérre, lisztre, némi zsírra, kevés tejre futja belőle. Néha olcsó felvágott is kerül a tányérjára - avat be életébe Olasz Ferencné Ilike.

Végtelen egyszerűség, nagy tisztaság és rend fogad otthonában. Egyedül él, a férje régen meghalt. Az udvart muskátlikkal teli ládák és egy kis tacskó teszi otthonossá.
 
- Ez a jószág itt csatangolt a határban, valaki kidobta, én befogadtam, legalább lett társam  - simogatja meg a hálás kis kutyát az asszony. Bentebb a parányi verandán saját gyűjtésből származó dióbél és házi levestészta szárad, a szobákban a legszükségesebbek: régi asztalok, ágyak, kopott szőnyegek, apró kályha. A parányi ház díszei a megsárgult fotók, elnyűtt plüssállatkák.

- A fiam régi játékai, féltve őrzött kincseim  - simogat végig rajtuk. - Gombalevest meg lecsót főztem ma, a határból hoztam az otthagyott zöldséget, ami ott maradt a földeken, higgye el, nagy érték az is. Kóstolja meg! - kínál jószívvel. 

 
- Nagy nap nekem a mai - csillan meg a szemében valami boldogság. - Ma érkezik haza a fiam, aki Londonban dolgozik, ahol salátákat készít. Évente mindössze néhány napig látom, hatalmas ünnep az, amikor hazajön, és bevallom, tátott szájjal hallgatom, hogy hogyan élnek az ottani népek. Egész életemben tisztességesen dolgoztam, munka után várt a háztartás, az állatok meg a kert, látja, mégis hova jutottam? - néz rám kérdőn.
 
- Nekem ma jóformán semmi nem kell, alig fogyasztok villanyt, vizet, csak este fűtök be néhány darab fával a hátsó, legkisebb szobában, ahol a kiskutyámmal húzom meg magam. Tudja, milyen jókat tudunk mi beszélgetni esténként? Én elmondom neki, mi történt velem aznap, mit dolgoztam a többiekkel, ő meg csöndben hallgat, néha vakkant egyet - néz végtelen szeretettel az apró négylábúra. - Én bármit megeszek, minden szem zöldséget megfőzök, mindent összegyűjtök, megtakarítok, a tacskónak is jut mindig maradék a főztömből, természetesen ő sem válogatós.
 
- Az a fontos, hogy a fiamnak jusson, amire kell, tudjon félrerakni is, hogy neki más élete legyen! - törli meg a szemét elérzékenyülve Ilike.