Berecz András a zsigereiben hordozza a mesélés tudományát

– A képzőművészethez mindig vonzódtam, gyermekkoromban sokat rajzoltam, amiért dicsértek is a tanáraim. Egy-egy jó kép előtt sokáig elidőztem. Amíg az a kép nekem nem „beszélt”, nem nagyon tudtam onnan eljönni. Mindebből annyi maradt rám, ha mesét mondok, képeket látok magam előtt, nem a szöveget jegyzem meg, hanem az eseményeket képek formájában. Ez ad nekem biztonságot, a kép vezeti a szavaimat. A jogi egyetem néhány barátságot adott, azt is inkább a laktanyában, mint az egyetemen, mert oda ritkán tettem be a lábam, s hamar ott is hagytam.

Édesapám azt mondta: „Fiam, legyél ember. Édesapám, hát, hogy kell embernek lenni? Hát úgy, édes fiam, hogy elmégy a jogi egyetemre.” A kedvéért megtettem, de hamar rájöttem, az a pálya nem nekem való – mondta Berecz András ének- és mesemondó, aki a minap a Devecseri Család- és Gyermekjóléti Központ és Szolgálat meghívására A mese gyógyító ereje – Mese a meséről címmel felnőtteknek tartott előadást a művelődési központban. Színpadra lépése előtt a hivatásáról, a mese üzenetéről beszélgettem a művésszel.

A jogi egyetem után a népdalok és mellette a mesegyűjtés, -kutatás felé orientálódott. Pályája elején az Ökrös és az Egyszólam együttessel szerepelt sokfelé az országban, és többször Amerikában. Énekesként hamar ismertté vált. Gyűjtött dalokat, meséket többek között a Felvidékről, Erdélyből, Moldvából. Munkássága alatt számos elismerést kapott, birtokosa A Népművészet Ifjú Mestere díjnak, a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztnek, a Magyar

Örökség-díjnak, a Kossuth- díjnak – a teljesség igénye nélkül.

Ezen elismerések mellett mit jelent számára a közönség szeretete?

– Bátorít, átsegít a nehézségeken. A sikerből volt több az életemben, az segített át olyan nehéz helyzeteken, amikor eszegető, sétálgató, féljózan emberekből kellett figyelmes publikumot faragnom. A népdalnak, népmesének viszont van esélye ilyen emberekkel szembemenni. Nagy a felelősség, mivel az úgymond egyszerű embert – aki látástól vakulásig dolgozik a mindennapi betevőért – meg lehet, sőt meg is kell szólítani. Az ember, ha felviszi a büszkeségét a színpadra, pórul jár, ám ha leparancsolja a színpadról, megnyerheti a csatát. Voltak ilyen nyertes és emlékezetes csatáim. Az elő-

adás végén ilyenkor a korábbi ellenállókból rajongók lettek, mert olyat kaptak, amire nem számítottak, megérintette őket a mese. A közönség hálája nagyon nagy támasz. A mesemondónak, azt hiszem, a legnagyobb kitüntetés, ha egy nép, egy nyelvi közösség magára ismer benne. Megérzik az emberek a sokszor vesztes nép becsületét – jegyezte meg a mesemondó, akinek munkásságára az évtizedek alatt országhatáron túl is kíváncsiak voltak. Rengeteget utazott és utazik ma is a világban. Hamarosan Dél-Afrikába repül, hogy egy meghívásnak eleget téve elvigye a mese és a magyar népdal gyógyító erejét. Utazásai mennyiségére reflektálva humorosan meg­jegyezte, amennyi ágyban ő az útjai során aludt, ha azt mind alágyúrnák, már rég a Holdon lenne.

A világban kivívott sikere, hogy a magyar mese és népdal miként hódított meg olasz, svéd, francia, holland, kanadai, litván, észt, arab hallgatókat, egy külön beszélgetést is megérne.

– A nagyotmondó mesélőkről készült dokumentumfilmemet az észtek lefordították és moziban vetítették. Mesét mondtam tolmácsok segítségével kanadai, észt, francia, holland, olasz, egyiptomi közönségnek is. Észak-Svédországtól Kairóig, Sierra Nevadától Üzbegisztánig sok helyen megfordultam – mondta.

Vajon mi az ízes beszédű, szeretetre méltó, érdeklődő természetű Berecz András titka? Miként bűvöli el történeteivel közönségét?

– A mese képes az emberek lelkét megnyitni. A mesterségem egyik legszebb velejárója, hogy előadásaim után odajönnek hozzám az emberek, és ők mesélnek. A történetüket hallgatom 35 éve, a kisebbségi, az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarokét, a nyugati emigrációét, melyek utazásaimnak legízletesebb gyümölcsei. A fülemben van, mi a magyar ember öröme és bánata, hogy mit jelent számukra, hogy ezt a nyelvet tudják – mondta.

Vajon honnan ered a mérhetetlen meseszeretete a művésznek? Hogy lesz valakiből ízig-vérig mesemondó?

– Édesanyám – a híres kunhegyesi táncos, Tanka Gábor lányaként – olyan szellemi közegben nőtt fel, ahol ajándékba kapta az elbeszélés és a tréfa tudományát. Nagy mókamester, figurás, aki gyermekkoromban mindennap mesélt nekem. De egy óvodai történetet is említhetnék. Volt egy darab, amit előadtunk, emlékszem, én voltam a darázs. Meg kellett csípnem a szülőket, a gyerekeket. Olyan csillapíthatatlanul belelendültem a játékba, hogy az elő- adásunknak már rég vége volt, én még mindig boldogságban úszkálva csipkedtem mindenkit, aki elém került. Ott akkor úgy éreztem, valami nagyon jó történt velem. Az, hogy a színpad, a szereplés, a játék a véremben van, elég korán nyilvánvalóvá vált – fejtette ki a művész, aki külön történetként megosztotta, hogy az eddig megélt 61 éve alatt ő televízióval egy fedél alatt még sosem lakott. Úgy véli, a tévé este 19 és 22 óra között tartogatja a legnagyobb attrakcióit, így ha az ember naponta ez idő alatt a képernyő előtt ül, a legszebb dolgokból marad ki.

– Ugyanis amikor a test elfárad, a lélek még nyújtózna egyet. Szülő és gyermek kapcsolatánál ez különösen így van. Este, lefekvés előtt, a félhomályban annak a gyermeknek még jár egy simogatás, egy beszélgetés, amikor ő elmondja, mi történt vele aznap. A gyermeki lélekre még vár egy mese, egy történet a nap lezárásaként. Ez szinte fiziológiai kérdés. Egy olyan szövetség szülő és gyermek között, mely láthatatlan, de elszakíthatatlan lánccal fűzi őket egybe – jegyezte meg Berecz András, akinek életében pár éve új műfajként a színház is megjelent.

– Amikor a Nemzeti Színházból Vidnyánszky Attila, a Csíksomlyói passió rendezője felkeresett, hogy vegyek részt a darabban, úgy gondoltam, bennem nincs alázat, nem vagyok színész, én a magam írója és rendezője vagyok. A színészek hajlékonyak, én pedig olyan vagyok, mint a porcelán, török. Attila mégis meggyőzött. Magamat játszom az előadásban, a darabban szereplő dalokat, a meséket magamnak állítgattam össze, csiszolgattam, alakítottam. Van benne saját szerzemény is. Azóta elővettem Shakespeare mestert, eddig vagy kétezer oldalt olvastam, jegyzeteltem belőle, járom az „iskoláját”, mely az utóbbi időben a legnagyobb örömöm.

Drámáiban sok színházallegóriával találkoztam, melyekben elbújtatva a színház műfaj legbenső lényegéről, világgal való viszonyáról, titokzatos nyelvéről és lehetőségeiről ír, azon tűnődik. A vihar című művében a sziget a színpad, a színház szinonimája, ahová csak hajótöröttek jönnek. Ez utóbbi maga a tisztelt publikum volna. Ezen a csodálatos elvarázsolt szigeten, a színházban a hajótöröttek mind magukra találnak. Ez a katarzis, amit a jó színház ígérhet kedves, fotelben ülő hajótöröttjeinek.

A sziget csodatévő, mindenkibe belelátó varázslója, maga Shakespeare így búcsúzik a színpadi „vad” léttől, a színháztól:

„Tapsoló kegyes kezek

Oldozzák meg bilincsemet,

S a szívből szálló sóhajon

Repüljön célba jó hajóm…”

A közönségnek ez a bizonyos szívből szakadó sóhaja valóban vitorlát tud dagasztani, tapsnál is beszédesebb, édesebb – zárta gondolatait Berecz András.