Megbokrosodott a padlizsán

AUGUSZTUS 15.

Tegnap ünnepség volt a faluban, ahol újabban élek. Mindjárt kettő is. Kerítés épült a régi temetőnél és felújították az első világháborús emlékművet. A rövid átadó után a kultúrházban a Zene mindenkié pályázat záróünnepségén Fejes Krisztina zongoraművész adott koncertet. Ugyanis már zongoránk is van, nem is akármilyen. Úgy tűnik, Káptalantóti önkormányzata igencsak eltökélten munkálkodik a közvetlen környezetünk szépítésén, és egyre szebb ívet rajzolnak a múlt és a jövő között. Az pedig külön öröm, hogy ebbe az ívbe beleértik a többnyire mostohagyerekként kezelt kultúrát is. Az, hogy egy kicsiny falu „kultúrjába” zongora került, azon túlmenően, hogy lehetőséget nyújt művészek meghívására, szimbolikus jelentéssel és jelentőséggel bír. Felbecsülhetetlennel.

AUGUSZTUS 16.

Irgalmatlan hőség. Az a kíméletlen, fülledt fajta, amiről nem a nyár szépsége villan át az agyunkon, hanem inkább mondjuk begőzölt katonák a dzsungelben. A Saigon című film jut eszembe, nyilván az afgán párhuzam miatt is. A kétségbeesett menekülők, ahogy megpróbálnak felkapaszkodni egy légi járműre. Döbbenet és szégyen. Hogy mi lesz az ott maradottakkal, akik (úgymond) kiszolgálták az amerikaiakat akár tolmácsként, abba jobb nem belegondolni. A már éppen fellélegezni kezdő nőkről már nem is beszélve. A tálibok ugyanis nem normálisak. Iszlám Emirátus. Megáll az ész.

Este újabb, menetrend szerinti pusztító vihar. Nagyon úgy tűnik, ezentúl így fogunk élni. Járvánnyal, tönkretett klímában.

Viszont megbokrosodtak a padlizsánbokraink. Gyönyörű, feszes héjú termések érkeznek sorban. A vigasz és a remény gyümölcsei, mert persze mindig üstökön ragadja valami az embert, mielőtt elegáns melankóliába süllyedne és egyben süppedne. Végtére is az élet nem valami pamlag, sezlony vagy szófa, amibe csak úgy süppedünk, oszt majd csak lesz valahogy. Mondjuk az is igaz, hogy még soha nem volt úgy, hogy ne lett volna valahogy. Illetve állítólag egyszer egy kis faluban öt percig, de arra nem emlékszik senki. A világ a vesztébe rohan, mondogatta nagyapám, pedig akkor még csak cammogott. Mármint a világ.

Egy nő azt állítja, hogy Bob Dylan megerőszakolta őt. Az eset az elmondása szerint 1965-ben történt. Abban az évben (ezt már csak én teszem hozzá), amikor Dylan azzal sokkolta rajongóit, hogy levetette az egy szál gitáros folkénekes jelmezt, és egy komplett zenekarral jelent meg a színpadon, majd felüvöltöttek a villanygitárok. Hiába na, ez akkoriban kulturális esemény volt a javából.

A zenekar a The Band volt, Robbie Robertsonnal az élen, a búcsúkoncertjükről később Martin Scorsese készített parádés filmet, Az utolsó valcer címmel.

Na de vissza a vádhoz. Amit nyilván úgy ejtenek majd, hogy csak úgy koppan, bár ezekben a túlfűtött (illetve jéghideg) me too-s időkben sose lehet tudni. Szóval 1965. Kérdés ugye, hogy a hölgy miért tartogatta magában mostanáig a sztorit. Az viszont szinte bizonyos, hogy még Morse nyomozó, a remek Endeavour (Magyarországon Oxfordi gyilkosságok címen fut) sorozat főhőse is képtelen lenne kibogozni a szálakat ennyi idő elteltével. Maga Dylan egyszer ezt nyilatkozta: „Az általános dolgokból hiányzik az időérzet. Semelyikünknek sincs időérzéke, ez egy dimenziós probléma.” Hacsak így nem.

AUGUSZTUS 17.

Mára egyértelművé vált, hogy a Covid–19-ből többek között azért lehetett világjárvány, mert az emberek egy része úgy röpköd keresztül-kasul a világban, mintha kötelező lenne. Nem én mondtam, hanem egy virológus, de hasonlóan gondolom. A tömegturizmus hozza a nyakunkra a negyedik, ötödik, ki tudja hányadik hullámot. Amíg nem tanúsítanak minimális önmérsékletet, akkor magukkal rántanak mindenkit.

A társadalmi felelősségvállalás néha előbbrevaló, mint az egyén szabadságjogai. Arnold Schwarzeneggernek adok igazat: aki nem oltatja be magát, az debil.

Viszont elkezdtük felszámolni az elkanászodott padlizsánokat. Megtöltöttünk néhányat, tüzet raktunk, és felvettük a legszebb télikabátjainkat. Tekintve, hogy estére tíz fok lett. Szerencsére plusz. Szürreális ez az egész, mint Messi a PSG-ben.