A ciszterci címeres struccbőr cowboycsizma és a Kung Fu Pandától kölcsönzött idézet

Habitusát és skapuláréját, azaz elöl-hátul hosszan lelógó szerzetesi öltözetét egyszer korábban a színpadon leülve egy kicsit felhúzta, hogy megmutassa az alatta viselt struccbőr cowboycsizmáját és a ciszterciek ráhímzett címerét. A gimnáziumban összegyűlt népség, a hangoskodó fiatalok rögtön elcsendesedtek. Marton Bernard atya merészen bevetette ezt a látványos módszert, hogy az érdeklődést magára vonja már előadása első pillanatában. Csak lestek a diákok. De azt tudni kell, ha a hatvan évig Dallasban élő szerzetes egyszer elkezdi a történeteit mesélni, már nem kell más semmi, hogy lekösse hallgatósága figyelmét. Így történt ez az idei adventkor Zircen is, amikor karácsonyi emlékeit idézte fel. Szokásához híven sok közbeiktatott kis sztorival – ezt a szót szereti használni, és ezeket a kitérőket lábjegyzeteknek nevezi. Talán a legérdekesebbek, a legértékesebbek hallgatósága számára. Ahogy az a lazaság is, ahogy bátran szoknyának nevezi a szerzetesi öltözet alsó részét. S amikor egy óvodáskorú közbeszólt, közbekérdezett, többször belekotyogott magyarázataiba, nevetve felelgetett neki, egyáltalán nem jött zavarba, még élvezetesebb volt ezáltal elénk nyitott gondolatainak tálalása.

Életünk összezsugorodó utcái

– A mesemondás a kedvenc műfajom. Ha nekilendülök, ritkán fogyok ki a szóból. Visszapillantóim mégis sokszor csak emlékfoszlányok, például gyermekkorom családi karácsonyairól – vallotta be az atya, és rögtön hozzátette: még beszélni is alig tudott, mégis felejthetetlen számára – családtagjainak hasonlóképp –, ahogy akkoriban kinyilvánította egy hatalmas burgonya iránti csodálatát: „Milyen nagy kupi!" Arról szintén szokott beszélni, hogy ahogy növünk, összezsugorodnak életünk utcái, ugyanis amikor gyermekkora meghatározó helyszíneire visszatért, kisebbnek látta azokat. Akkor tudta, hogy értik ezeket a szavait a kicsik, akiknek beszélt, amikor azt mondták, ők a pónilovukat látják egyre kisebbnek, és a ruháik mennek össze.

Öregebben az idő gyorsabban múlik – hangsúlyozza az atya, aki Budapesten született, Kelenföldön élt a háború idején. Könnyen maga elé idézi ma is, ahogy az előszobára nyíló konyhaajtó tejüvegén átszűrődött a fény, attól balra állt a sparhelt, mellette a szennyesláda, aminek a teteje a kedvenc tartózkodási helye volt, ott üldögélt, vagy az ablakokból figyelte a tolató vonatokat, amelyek sokszor járkáltak fel s alá. Úgy érezte, neki füttyentenek a mozdonyvezetők. Apját többször letartóztatták, de mindig megszökött, akkor is, amikor már Szibériába vitte volna a vagon. Őt és testvéreit csallóközi származású édesanyja a Felvidékre menekítette, ahol Csete bácsi puliszkát főzött, és a kisfiút puskával lőni tanította a pajta mögött. Amikor meghúzta a ravaszt, az arcába csomó hó esett. Bernard atya arra is emlékszik, hogy későbbi lakhelyükön naponta hatszáz vödörnyi vizet kellett kilocsolniuk, művelték a földet, a termés felét a tulajdonos mégis elvitte, igaz, az egyezség szerint, de ezt kisfiúként igazságtalannak érezte.  

A díszítés idejére elpasszolt kicsik

Az atya, még mindig csak páresztendősen már értette az ajándék szerepét. Szeretett volna egy repülőt, és szüleinek sikerült egy fából faragottat szerezniük. Akkoriban a kicsiket délutánra elpasszolták otthonról, amíg a karácsonyfát feldíszítették a felnőttek, ezért Bernard atyát a nővére hosszan sétáltatta, és a hálóba azután sem volt szabad betévednie. Vacsorára lencselevest és mákos gubát evett a család, várták a kisangyalt, hogy csengőjével csilingeljen és a nyitott ablakon át berepítse a szobába a Jézuska a karácsonyfát, rajta igazi, égő gyertyákkal.

A kísérletezni szerető szerzetesnek az ajándékról ma is különleges a véleménye. Előadásai során rendre megkérdezi hallgatóságát, mi jut eszükbe a karácsonyról. A katolikus diákok persze megemlítik a kis Jézus születését, a békét, a testvériességet, az idősek pedig ilyenkor jellemzően nosztalgiáznak, felidézik gyermekkoruk hidegeit, ahogy cipőtalpuk alatt ropogott a hó, amikor a rorátéra, a hajnali misére mentek.

Adventteremtés a lelkekben

Marton Bernard atya szerint az emberi sóvárgás természetes, szeretünk ajándékot kapni. Tesztelni szokta előadásai közönségét, megkérdezi a történeteire kíváncsiakat, mi jut eszükbe a karácsonyról. Így gyűjtött tapasztalatai alapján azt szűrte le: minél fiatalabb a hallgatósága, annál többen gondolnak a decemberi ünnep kapcsán az ajándékra. Ezért úgy véli, mindenkinek azzal azonos a saját karácsonya, ami számára a legfontosabb. Életbölcsessége pedig azt mondatja vele, hogy a jelen az ajándék, ezért egyszerű annak a megfejtése, mit érdemes leginkább ajándékoznunk, mi lehet a legbecsesebb meglepetés, hogyan tudunk magunknak és szeretteinknek igazán karácsonyt teremteni: úgy, hogy teljes lényünkkel jelen vagyunk nekik. Így válhatnak valóra a legbensőbb óhajok.
A Kung Fu Pandától kölcsönzött idézetet a szerzetes, amelyet fontosnak tart, és eredetileg Eleanor Roosevelt, az egykori amerikai first lady mondta. Egy kis angol nyelvlecke tartozik hozzá. Eszerint: a tegnap történelem, a holnap rejtelem, a ma az ajándék. A present pedig az angolban főnév és melléknév is lehet, jelentheti a jelent, az ajándékot is. Ezekkel teremthetünk karácsonyt egymás lelkében, és a kis Jézus állandóan jelen van köztünk, atyjának, Istennek ajándékaként.

Magyarul éneklő dallasi atyák

Azért, hogy betevőt biztosítson az ünnepekre családjának, Bernard atya édesapja karácsony előtt rendre elment batyuzni Pincehelyre. Előtte összeszedett otthon minden nélkülözhető asztali felszerelést, hogy azokat élelemre cserélje a gazdáknál. – Gyakran a vonat tetején utazott, de volt friss tej, vaj, kenyér, kacsa, hízott liba a májával együtt, úgy gondoltuk, nagyon jól élünk, csupa fényben, szeretetben, meglepetésben – idézte fel a szerzetes gyermekkorát, de arra is emlékszik, milyen volt az egyedüllét fájdalma 1956 decemberében Lausanne-ban, Svájcban, amikor kaszárnyában szállásolták el. Örült, hogy hárompapos nagymisére mehetett, amit most asszisztenciásnak neveznek. 

A dallasi ciszterci közösség ünnepeire, mivel eleinte szinte csak magyarok alkották azt, a hazai tradícióikat vitték magukkal az atyák, miközben amerikaivá próbáltak válni, átvették a helyi szokásokat, „súlyos akcentussal". Később fele-fele arányban jelentek meg magyar és amerikai elemek karácsonyi ünnepeikben. A legszebb az lett ebben, hogy amikor egy bencés szerzetes egyszer náluk járt, lefordította a magyar karácsonyi énekek szövegét angolra, így két nyelven is elénekelték azokat, s máig ezt teszik, elküldik erről a felvételeket digitálisan Bernard atyának dallasi szerzetestársai. A Mennyből az angyalt... is.