Házhoz menő villanyszerelőnek lenni még ma is bizalmi pozíció

A Kupa utcai családi házban kialakított, bármikor látogatható magánmúzeumban találkoztunk, ahol a műszaki emlékek közé bekerült a sajnálatos módon két éve eltávozott, Veszprém-szerte festőként ismert fiú, Gombor József életművének sok darabja is.

A többi kiállított relikviától (méretpontos makettek, eszközök, fotók, más dokumentumok) a szavam is elállt. Hogyan lehet minderről beszélni az olvasóknak? Hogyan lehet átadni az élményt, ami a magas, vékony, energikus mester ténykedését látva tölti el az embert? 
Mindent tud a szakmájáról, a közvilágítás fejlődésének folyamatáról, a szükséges eszközökről, újdonságokról, a folyamatban dolgozó kollégákról. Minden állítást dokumentumokkal tud alátámasztani, beleértve az internet közönségének szóló üzeneteket is, mivel saját Facebook-oldalon is építi kapcsolatait. Mert az a célja, hogy mind többen megismerjék az általa aprólékosan összerakott műszaki történelmet, a rengeteg holmit, felszereléseket, eszközöket, amelyek mindegyikét talán a gyakorló villanyszerelők sem ismerik, a Kupa utcában pedig több helyiséget, még az udvar nagy részét is betöltik.

Hallgatva a család történetét, szinte repül az idő. Megtudom, a szakmai dinasztia kialakulása az akkor húszéves nagyapával kezdődött, aki Keszthelyen dolgozott kertészként a Festetics grófok családjában, ahol a villamosságról is hallott. Elhatározta, hogy villanyszerelő lesz.

Szegény gyereknek számított, a Festetics család állta az iskola költségeit. Akkoriban Pesten volt csak iparitanuló-képzés, maga a gróf vitte el az intézménybe. Gombor József 1900-ban végzett, vizsgamunkája – társaival közösen – az angolpark és az állatkert villamosítása volt. A német Siemens cég építette 1908-ban a veszprémi villanytelepet, ahova szívesen felvették a nagypapát, aki három év múlva kiváltotta az iparengedélyt, az iparűzési és a kereskedési engedélyt. Azóta működik a családi cég, amely harminc ipari tanulót is képzett, valamennyien jó szakemberek lettek. 

Házhoz menő villanyszerelőnek lenni ma is bizalmi pozíció. Beszélgetőtársam arról mesél, hogyan kerültek először csak a tisztaszobákba a villanylámpák, hogy milyen kiváltság volt K-vonalat szerelni egy főnöki irodába, vagy az Erzsébet szálló belső villanyszerelőjének lenni, hogy a villanytelep veszprémi igazgatóságának 4500 munkatársa közül háromszázzal dolgozott együtt, hogyan került az ötvenes években a megyei múzeumba szakemberként.

El kell fogadni a megállapítást, hogy Gombor József máig nemcsak villanyszerelő, hanem muzeológus és író is, hiszen máig gyakorlata, hogy a vezetékek alatt járva, ha valami érdekeset talál, ami a villannyal kapcsolatos, azonnal megörökíti, lefényképezi. Arra is törekszik, hogy mind többeket meg is ismertessen ezekkel az információkkal. Úgy nevelkedett, ahogyan apja és nagyapja is, hogy semmit sem szabad eldobni, minden szerszámot, emléket és mesét meg kell őrizni!

Jól illik a sorba a Csomay-oszlop, amelyről megtudom, hogy a korabeli famagos vasbeton készítmény minden egyes darabja annyi vasat tartalmazott, amivel egy családi házat is be lehetett volna vasalni. Az ipari műemlék avatásán, az ActiCity melletti parkban, az idős mester átadta a polgármesternek a korabeli villanytelep saját készítésű makettjét – miután úrrá tudott lenni megindultságán, amit az okozott, hogy az oszlop lábánál lévő emléktáblán immár együtt látható a három Gombor: a nagyapa, az apa és az ő neve. 
Mi pedig a Gomborok példáján láthatjuk be ismét: a jövőt csak a múltra lehet építeni!