Az emléknap figyelmeztet: békességben akarunk élni - Megemlékezést tartottak Márkón (képgaléria)

A második világháború végén és azt követően a kollektív bűnösség igaztalan vádja, elve alapján hurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba, illetve telepítettek erőszakkal vissza Németországba több mint 200 ezer német nemzetiségű magyar állampolgárt. Ez a nap az elűzöttek emléke előtt tiszteleg.

Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára a vármegye negyvenegy falujából elhurcolt több mint tízezer németről beszélt, feltéve a kérdést, a világháború szenvedései után megértették-e az emberek, kik és miért folytatják a kegyetlenségeket, miért kell Magyarországról és a környező államokból milliónyi német őslakost Németországba elűzni vagy szovjet kényszertáborba hurcolni. Mi vezérelte a győztes nagyhatalmakat ebben? – Századunkban sem értjük, a világ nagyhatalmai, miért nem veszik észre, hogy az, ami ma zajlik, egy újabb, még pusztítóbb világégéshez vezethet. Kis nemzetekkel packázva ma is millióknak okoznak szenvedést, nyomort, pusztulást, halált. A teremtett világ rendjétől távol álló ideológiákat akarnak ráerőltetni népekre-nemzetekre, mint annak idején a nácik és a kommunisták. Miért nem lehet elismerni egy adott nemzetiség saját kultúráját, őseitől örökölt nyelvét, felekezetét? Ezekre is figyelmeztet bennünket a emléknap. Mondjuk hát ki mi, közép- és kelet-európai népek, hogy békességben akarunk élni – fogalmazott az államtitkár.

Englenderné Hock Ibolya, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának Elnöke azokról a megalázott, vagyonuktól, jogaiktól megfosztott német származású magyar állampolgárokról beszélt, akiket évszázadokkal korábban választott hazájuk cserben hagyott. – Elűzetés és elhurcolás. Alig van német család, melyet ne ért volna egyik vagy másik csapás. A történelmi eseményeket az utókor szemével értékeljük, de az emlékek tartást, érzelmi töltetet adnak, személyes megvilágításba helyezve a tényeket. A márkói emlékmű egy hely, ahol emlékezhetünk, ahol kötődést érezhetünk az elhurcoltakkal, elűzöttekkel, ahol érezhetjük a békét, amelyet magukkal és a világgal kötöttek, de éreznünk kell azt a kötöttséget is, amelyet ránk róttak. A múlt felkutatásának, a német nemzetiség fennmaradásáért való küzdésnek kötelességét. Teszünk-e érte? – tette fel a kérdést az elnök. – Kötelességünk, hatalmunkban áll kiállni származásunk mellett.

Englenderné Hock Ibolya csalódásról beszélt a legutóbbi népszámlálási adatok kapcsán a nemzetiséghez tartozás és a nyelvhasználat megvallásában, ezért hangsúlyozta, mindez határozott és tudatos cselekvésre figyelmeztet.

Hartmann Antal polgármester az önkormányzat és a márkóiak nevében szólt a svábok kálváriájáról. A tavasszal elvetett gabonát, terményeket már más takarította be, az állatok, a tisztaszoba más tulajdonába került, a konyhát az új lakókkal is meg kellett osztani. A vitákat összeköltöztetéssel oldották meg, voltak családok, amelyek öt helyen is laktak. Majd készültek a kitelepítési listák, melyekre a családok hol fel-, hol azokról lekerültek, s mindent leltárba vettek. 

– Igaz, hogy a magyarországi németeket nem a halálba vitték, de méltóságuktól, elképzelt jövőjüktől, családtagjaiktól őket is megfosztották. Márkón 1948. január 13-án, szentségimádás napján megjelentek a teherautók, szekerek, melyek a vasútállomásra vitték a németeket. A dombtetőről egy utolsó pillantás a falura, a templom tornyára... zúgtak a harangok, búcsúzva a lakosságtól, amelynek több mint fele került Németországba, harminc százalékukat magyarországi településekre hurcolták. A kitelepítettek szétszóródtak a világban, de a hazánk más részére telepített svábok szép lassan visszatértek Márkóra – mondta el a polgármester.

A szentmisét Nagy Károly címzetes apát, kanonok celebrálta, példákkal vonva párhuzamokat a Szentírásból az üldözésről, az utána kezdődő életről. Majd említett egy, a háromszáz éve ide telepített németeknek írt ajándékozó levelet, melyben a Zichy grófok adtak területet, hogy növekedjenek, fejlődjenek a kis bakonyi településen a németek. – Ezekből lettek a jellegzetes német falvak – tette hozzá, rámutatva, milyen szeretettel jöttek erre a kedves helyre a németek, magukkal hozva régi otthonuk emlékeit. Elfogadták az új környezetet, s igyekeztek boldogok lenni. Ám a kiűzetés után kénytelenek voltak újra rátalálni a földre, ahonnan őseik származtak. 

– Kérjük Isten kegyelmét a világban zajló borzalmas üldözések ellen. Imádkozunk, összekapcsolva holtakat-élőket, imádkozunk a jövőért – mondta el szentbeszédében.