Szabó Kimmel Tamás: Nem minden labdába kell belerúgni

Szabó Kimmel Tamás korosztályának egyik kiemelkedő, népszerű színésze, szókimondó, őszinte ember, aki kick–box edzéseken kétszeres világbajnokkal veszi fel a harcot. Amikor beszélgettünk nemrég, az Orlai Produkciós Iroda Mojo című gengszter–komédiájával járt a Tihanyi Szabadtéri Játékokon, és utána a Dühöngő ifjúsággal.

– Ritkán ad interjút, minek szól ez a zárkózottsága?

– Sok kellemetlen riportélménynek, amikor egy–egy találkozás után fél napomba telik valamiféle értelmes írást keríteni azokból a beszélgetésekből, amelyek velem készülnek. Többször rosszul, amatőr módon adják vissza az összefércelt interjúkat. Nekem ez munkát jelent, ők pedig felveszik érte a pénzt. Az ismertségnek ez a szelete és generálása amúgy sem vonz. Most nem is jut eszembe erre a jó kifejezés.

– Képtelen az önmarketingre?

– Mondhatjuk így is. Nincs bennem szereplési vágy a magánéletben. Amit képviselek, gondolok a színpadon az a fontos, nem amiket beszélek, mondok bármiről is.

– Kőszínházi sztárságot, karrierlehetőséget hagyott ott meglehetősen fiatalon. A szabadúszást választotta, magánszínházban, piaci versenyhelyzetben dolgozik. Mérföldkő ez a pályafutásában?

– Nagyon fontos szakasz az életemben. Amikor eljöttem a Nemzeti Színházból fél évet otthon töltöttem, akkor született a kislányom. Orlai Tiboron kívül egy kőszínház hívott még, de nem akartam már ilyen jellegű állami struktúrában dolgozni. Szerintem eléggé haldoklik ez a működési forma az országban.

– Ezt tényleg így gondolja, vagy csak most a másik oldalt képviselve beszél?

– Amikor benne éltem, akkor is inkább a hátulütőit tapasztaltam, s nem is tartom annyira jó ötletnek a társulati–modellt. Amit ma látok ebből, megerősít. Azért, hogy valaki után kifizetik az adót, még mindig 2000–es évek elejére vagy az előtti időkre jellemző pénzeket fizetnek, s szerintem ez ciki, elég, ha csak a kenyér árára gondolok, mennyit is változott. Politikailag viszont nagyon megéri társulathoz szerződni. Akadnak olyan vezető színházak, amelyek erősen politikafüggőek. Ezekről a helyekről a színészek jó eséllyel pályáznak állami kitüntetésekre, ami nem feltétlen mindig a művészi visszaigazolás jele, csak azé: jókor játszanak jó helyen.

– Úgy tudom, kerüli a politikát.

– Nem szeretek politikával foglalkozni. Egyszer–kétszer nyilvánítottam véleményt, de nem gondolom, hogy annak bármilyen következménye lett volna. A nagy dolgokra nem vagyunk hatással, okoskodhatunk Facebookon, meg interjúkban, úgysem tudunk változtatni semmin.

– Szakmailag változott a magánszínházi közegben?

– Játszunk mély, elgondolkodtató műveket és persze több bulvárdarabot. Mindkettőt szeretem, attól több leszek, hogy minden szeletét kipróbálhatom a szakmámnak. Nem bántam meg, hogy Orlai Tiborékhoz csatlakoztam. Jól érzem magam ebben a közegben, jó színészekkel, rendezőkkel készíthetünk jó előadásokat és emellett ad a szabadúszás annyi rugalmasságot, hogy tudok filmezni is.

– Harminchárom évesen már túljutott Hamlet és Jézus szerepén. Ez több, mint amire számított vagy már ez is sok, s mi jöhet még ezután?

– Jó szerepek, remélhetőleg. Azért nem kell még temetni... Rajtam és a közegen múlik minden, és persze, azokon, akik munkát adnak. Amikor 18 évesen felkerültem Pestre, akkor sem nevettem valakinek a rossz viccén azért, hogy majd ezért munkát kapjak. Azt mondják, ha az ember elé gurítanak egy labdát, akkor abba rúgjon bele, a mai világban különösen és használja ki a lehetőséget. Szerintem meg nem minden labdát kell átvenni, belerúgni, csak azt, amelyik passzol a lábadhoz, céljaidhoz és rendelkezel megfelelő erővel, hogy berúgjad a kapuba a gólt. Válogatós vagyok, nem kell mindent elvállalni, bízok abban, hogy lesz mindig hová mennem.

- Pályafutását a Made in Hungária című film berobbantotta, azt egekbe dicsérték a kritikusok, a Pappa piát viszont földbe döngölték. Bántotta ez?

– Nem éltem meg nehezen. Mindegyik filmre szívesen gondolok vissza. Sok ember megnézte ezeket az alkotásokat, sokaknak tetszettek, mindegyik más okból és élményt is adott a számukra. Ma lassan már csak a kutyákból nem lesz kritikus, itthon nem kritikai szempontok szerint írnak, ítélnek, hanem inkább leszólnak valamit. A Pappa pia produkciónak egy szelete voltam, amit saját kútfőből ki tudtam hozni ebből a munkából, talán nem is lett annyira rossz. Azt csináltam, amit kértek tőlem. Éreztük a forgatáson, hogy kicsit sántít, lehetett volna még összeszedettebb a film, s akkor esetleg szakmailag is jobban értékelték volna.

– A Made in Hungária és abban Fenyő Miklós szerepe felemelte Önt?

– Ha ebben a kis országban lehet ilyet mondani, akkor felemelt, de annyira azért nem változott meg az életem. Többen megismertek és ez a szeretet a mai napig kitart. Jókor készült ez a történet, amikor kicsit lecsengőben volt a magyar film, s annak farvizén frissességével, hatásával tudott sikert elérni. Több olyan ember játszott benne, akik előtte kimaradtak a nagy itthoni mozifilmekből, amelyekben ugyanazok az állandóan előtérbe helyezett színészek játszottak. Az elmúlt években jó irányba változott a magyar filmgyártás. Forgatnak úgy filmet, hogy van hozzá pénz, azt a filmekre fordítják és nem tudják ellopni, mert a rendszert is így találták ki.

– Önnek soha nem akadt baja abból, hogy szókimondó?

– Nem, mit nyeljek le mindent! Nem akarok rákos lenni ötvenéves koromra. Inkább kimondom, amit gondolok.

– Interjún kívül a színházban is?

– Gyerekkorom óta nagy az igazságérzetem, ilyen vagyok. Nem tudom mitől kellene félnem. Az őszinteség visz előre. Ilyen közegben a szocializálódtam. A színházon keresztül nekünk az a célunk a színpadon, hogy az adott mű üzenetével, gondolataival, a szereplők igazságaival, kérdéseivel foglalkozzunk. Azért, hogy a néző is szembesüljön mindezekkel. Nagyon őszintének kell lenni itt. A közönséggel, a színészeknek egymással és a rendezőknek a színésszel. Ekkor lehet azt is érezni, jelezni, ki az aki esetleg tévúton jár. A színházban és az élet minden területén így próbálok élni.

– Akkor a diplomácia nem az erőssége?

– Tanulom, egyre jobban haladok azért. Két gyermekkel a hátam mögött a türelem hasznos, sok mindenre tanít.

– Egyszer azt mondta, szeretne minél nagyobbat kiharapni a világból. Ez tart még?

– Természetesen. Ha az ember nem kíváncsi a világra, ami körülveszi, inspirálja, akkor baromi unalmas és céltalan lenne az élet.

– Most milyen célt tűzött ki?

– Több éve szeretnék szörfözni, ez még nem jött össze. Már régóta tervezem, hogy átállnék a kamara másik oldalára és kipróbálnám a filmrendezést. Nem azonnal egész estés moziban gondolkodom, inkább olyan emberekkel szeretnék együtt dolgozni, akiktől lehet tanulni, ellesni a szakmai fogásokat, trükköket.Tervezünk januárban egyszemélyes húsba vágó témájú előadást Novák Eszterrel, a mesteremmel, ő rendezi majd azt a színházi produkciót. Utána februárban jön ki egy film Apró mesék a címe, Szász Attila rendezte, akivel a Berni követben is együtt dolgoztam. Egy kivételével talán az összes jelenetben játszom, remek szerepet kaptam, utómunkázunk még. Sokat várok ettől a munkától, szerintem jól sikerült.

– Azt hallottam, Önnel nem érdemes kötekedni, mert több küzdősportban is jártas...

– Korábban a brazil ji–tsut űztem, majd elkezdtem a kick-boxot. Kötekedni pedig bárkivel lehet amúgy is...

– Színpadon segítségét ad a sport?

– Teljes mértékben. Önfegyelmet, koncentrációt, bátorságot, biztonságot ad. Nem blokkolok le a nehéz helyzetekben, az agyam készenlétben állandóan. Kétszeres világbajnok sráccal kick–boxolok, az egyperces ütközetek edzésen hihetetlen tanulságokat hordoznak. Megindul az ember felé 120 kiló tömény izom, vele a szakmai profizmus, az tényleg magával ragadó érzést, adrenalint ad, hogyan védd magad, vagy üss vissza, esetleg győzd le.

– És amikor önnel áll valaki szembe?

- Remélem, az adrenalin akkor is működik.