A Látványtár dohányzástörténeti kiállítása a téma sokszínűségét helyezi előtérbe

Vörösváry Ákos, az alapítvány művészeti vezetője szerint rengeteg művészeti vonatkozása van a dohányzásnak, ha erre ma nem is gondolunk, mert mindezek már nincsenek jelen. A Látványtár kiállítása segít az emlékezésben, a megismerésben. – Sok kincset találunk ebben a témában, például a néprajzban. A pásztorok rendszeresen dohányoztak, a régiek pipáztak, a mára kiveszőben lévő szakma tagjai inkább cigarettáznak. Az ügyesebbek a XIX. században még sokat faragtak, karcoltak fát, csontot, szarut. Pipázójeleneteket örökítettek meg sótartókon, gyufatartókon, tükrösökön. Olyan nemes, gazdag tárgykultúrát teremtettek, amely a világörökség szerves részének tekinthető.

Az ötvenes évek téeszesítésről szóló plakátjain is ott van a pipa az emberek szájában. Mára a tárgykultúra eltűnt, az emberek rohanva cigarettáznak, félig szívva dobják el, mert már jön a busz. A régiek visszavonultak a pipázóba és órákon át pipáztak, beszélgettek. Az élet is nemesebb, csendesebb, ráérősebb volt – magyarázza Vörösváry Ákos. Megtudjuk tőle, hogy két nagy fejezetre oszlik a gyűjtemény története.

– Apánk kezdte a gyűjtést, talán 55 évvel ezelőtt. A halálát követően – ennek lassan 30 esztendeje – más irányokba is folytattam a munkát. Ennek következtében a téma kultúrtörténetét a lehető legteljesebben képes bemutatni a kiállítás, ezáltal a látogatók legszélesebb körét tudja megszólítani. Ez a folytatás azonban nem volt „kódolva”. Halála előtt apánk úgy rendelkezett, hogy gyűjteményét ne osszuk szét egymás között – tízen vagyunk testvérek –, hanem tartsuk együtt, és a kezelését rám testálta. Érdekes adalék a gyűjteményhez, hogy apánk sohasem dohányzott, viszont rajongásig szerette a faragványokat. Így talált rá a tajtékkőből és fából faragott pipák, szipkák világára, amely tárgykultúra javarészt a XIX. század második felében virágzott.

Elődeink örök időkre szánták ezeket a gyönyörű, gazdagon megmunkált készségeket. Senki nem gondolhatta, hogy a „boldog békeidők” egyszer csak elmúlnak, s hogy a modern idők egészen új divatoknak ágyaznak meg. Sikerült meggyőznöm őt, hogy a dohányzásnak ne csak e fő-fő kellékeit, de nélkülözhetetlen mellékszereplőit is emelje be a gyűjteményébe. A gyufákra, gyufatartókra, öngyújtókra, hamutartókra, pipaszurkálókra, szivar- és cigarettakínálókra, dohánytartókra, szivarvágókra és nem mellékesen a pipatóriumokra (pipaállványokra) gondoltam. Így vált az anyag szakértő muzeológusok szemében is érdemessé az 1989-es néprajzi múzeumbeli kiállításra, még apánk életében. A gyűjtemény következő jelentős bemutatója 1996-ban volt, amikor is az Egri Dohánygyár akkori tulajdonosa rendelt ünnepi kiállítást tőlünk, az örökösöktől, az üzem századik születésnapjára.

A tárlatot a Dobó István Vármúzeumban rendezték – emlékezik Vörösváry Ákos. Hozzáteszi: a fentebb említett más irányú gyűjtés témái tették, teszik még inkább látogatóbaráttá a kiállítást. Ezek: a reklámok, plakátokon, újságokban, zománctáblákon, számolócédulákon; a fotók, híres fotóművészek és amatőr fotósok képei civilekről, politikusokról, művészekről, miközben azok a dohányzás valamelyik aktusát gyakorolják. Jelenetek régi magyar filmekből, ugyancsak a dohányzás különféle mozzanataival; a régi népéletet, népviseleteket bemutató metszetek arról is tanúskodnak, hogy a pipa a férfiak nélkülözhetetlen társa volt a mindennapokban.

Képzőművészeti alkotások, kortársainktól és klasszikusoktól, grafikák, festmények, szobrok, installációk, amelyek váratlan találékonysággal, nagy empátiával, korhűen tárják a közönség elé az immár az egész emberiséget érintő nagy szenvedély ezer arcát.

– Szintén szót érdemel sok más mellett még két jelentős kiállításrendezői gesztus, két „üvegkoporsó”. Egyikben ezernél több összegyűrt cigarettásdoboz, a másikban vagy 30 kilogramm csikk és hamu látható. Ilyen nagy hatású objektekkel a mindennapokban nem találkozunk. Jelentős kortárs mű Pólya Zsombor installációja. Egy éven át hetente összegyűjtötte és befőttesüvegekbe zárta az általa elszívott cigaretták csikkjeit. Ez az ötvenkét befőttesüveg és a hozzájuk tartozó játékos, néhol gyilkos humorú, abszurd szöveg jelentős útravaló a kiállításról távozók „tarisznyájában” – zárja a tárlatvezetést a Látványtár alapítója.