Szerették volna, hogy ide tartozzunk – Ifjú színésznők a veszprémi színpadon

A Pannon Várszínház idei évadában a lányokat ezidáig enervált pultos lányokként, illetve különböző démonokként láthatta a közönség a Béke presszóban, majd Egri Zsófia mint Ernesztin, Kárpáti Barbara pedig mint Manci tűnt fel a Csinibabában. A két budapesti származású színésznőnek, mint mondják, korábban nem volt kapcsolódási pontja Veszprémhez, kevés alkalommal jártak a városban, de nagyon megszerették.

– Mindketten a Pesti Magyar Színiakadémián végeztünk, és Gyöngyösi Tamás tanárunk említette, hogy dolgozott korábban Vándorfi Lászlóval és Krámer Györggyel. Beadtuk hát az önéletrajzunkat a színházhoz, többünket lehívtak az osztályból, végül kettőnket hívtak vissza, hogy megpróbálhatnánk a következő évadot – meséli Kárpáti Barbara. A két fiatal színésznő neve már nem ismeretlen a közönség előtt, és ez nem véletlen, hiszen épp hogy csak megkezdték második évadukat a társulatnál, máris túl vannak néhány kemény szerepen.

– Nekem valamivel egyszerűbb volt a kezdet, hiszen én Lenchés Marcival együtt csináltam a STOP-ot, ami egy kétszereplős történet, majd lassacskán találkoztam a többiekkel is, a Bűn és bűnhődés próbaidőszakának kezdetére pedig már mindenkit ismertem valamennyire.

– Nekem azért volt könnyű – teszi hozzá Egri Zsófia –, mivel Barbi hamarabb lejött, és könnyebb úgy becsatlakozni egy társaságba, hogy van legalább egy ember, akihez kapcsolódni tudsz. Másrészt azért is volt nagyon könnyű a beilleszkedés, mert ez egy rendkívül befogadó közeg: rögtön hívtak magukkal, közösen csináltunk programokat. Azt éreztem, hogy szeretnének megismerni és szeretnék, hogy ide tartozzunk.

Kárpáti Barbara szerint első jelentősebb szerepe, a STOP nem jelentett nagy akadályt; azután, hogy meg kellett ismernie egy új partnert és meg kellett szoknia egy új rendezőt, minden nagyon gördülékenyen ment. – A Bűn és bűnhődés próbafolyamata viszont egészen más volt, hiszen akkor már jelen volt az egész társulat, de – bár ismertem őket addigra – ekkor még nem dolgoztam együtt velük. Úgy gondolom, ez is egy egészen más oldala egy ember megismerésének, hogy miként dolgozik. A munkamódszerek kipuhatolása önmagában is kihívás volt, de ott maga a kettős szereppel, főleg Dunya megformálásával is meg kellett birkóznom. Nem titok, hogy mikor én olvastam ezt a regényt, őt nem így képzeltem el, hanem egy sokkal erősebb, keményebb karakternek. Igazgató úr (Vándorfi László) megtartotta ugyan ezt a határozottságot, ám ez a Dunya már valamivel törékenyebb. Végül megtaláltuk a kompromisszumot, és úgy gondolom, ebből így egy jó dolog született, de ehhez el kellett szakadnom a saját elképzeléseimtől és meg kellett bíznom a rendezőben – emelte ki Barbara.

– Számomra Szonya jelentett több szempontból kihívást. Elsősorban lelkileg kellett megértenem ezt a lányt, hogy mit miért csinál, mivel ő egy nagyon összetett személyiség. Rengeteget segített azonban, hogy sokat beszélgettünk a társulatban erről, mindenkivel. Elő kellett kapargatni dolgokat. Nem tudom, mennyire sikerült megugrani, de próbálkoztam – meséli Egri Zsófia, aki hozzátette, valóban kihívást jelentett az is, hogy a társulat munkamorálját megismerjék, hiszen ekkor Barbarával még csak a Pesti Magyar Színiakadémián elsajátított munkamódszert ismerték. – Úgy vélem azonban, jól tudtuk kamatoztatni azt, amit a három év alatt tanultunk. Eleinte volt bennem egy olyan érzés, hogy bizonyítanom kell a társulat előtt, megmutatni, hogy van helyem itt. De ez – miután megismertük a többieket és a rendszert – egy idő után elmúlt, szerencsére.

Kárpáti Barbara szerint a beilleszkedést az is segítette, hogy a Pannon Várszínház feszített tempója egyáltalán nem állt távol addigi életvitelüktől. – Szerintem mindkettőnk nevében mondhatom, hogy mi annyira megszoktuk, hogy reggel nyolctól akár éjjel kettőig bent voltunk az akadémián, hogy már nem jelentett problémát, hogy itt nem volt vasárnap, vagy ünnepnapokon volt előadás.

– Nekem az akadémia utáni időszakban éppen az volt nagyon furcsa, amíg itt, a Pannonban még nem kezdődtek el az első próbák, hogy mondjuk délután négy óra van, és otthon ülök. Hirtelen nem tudtam, mit lehet csinálni otthon délután négykor, hiszen három éven át egyszer sem voltam otthon ilyenkor – mondja Egri Zsófia, majd nevetve hozzáteszi, az üresjáratokban megtanult kötni.

– Úgy vélem, az, amit itt tapasztaltunk, nem tér el élesen attól, amihez hozzászoktunk a színiakadémián. Ott sokféle rendezővel tudtunk együtt dolgozni, és magunkba szippantottunk egy olyan munkamorált, ami itt, úgy látom, a gyakorlatban is kiválóan működik – véli Kárpáti Barbara. – Mindenki rendkívüli pontossággal dolgozik, és ez nagyon klassz.

Egri Zsófia, mint mondja, hasonlóan látja a helyzetet. – Az elvárás itt is ugyanaz: az ember legyen ott időben, felkészülten, és legyen jelen száz százalékban, dolgozzon hatékonyan.

Az idei évadban Egri Zsófit a Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című vígjátékban, Kárpáti Barbarát pedig az ikonikus A tanú című előadásban láthatja majd a közönség a továbbra is műsoron maradó előadások mellett. Mikor a lányokat Veszprémről kérdezem, elmondják, bő egy év alatt volt lehetőségük alaposan megismerni, megszeretni a várost.

– Azt lesz nehéz talán majd megszokni, hogy Pesten nagyon sokat jártam alternatív kisszínházakba. Mondjuk ez még megoldható, volt már rá példa, hogy kocsiba ültünk, és felmentünk megnézni egy darabot. Összességében már most sokkal jobban szeretem, mint Budapestet – vallja Egri Zsófia, akihez Barbara is csatlakozik. – Ha felmegyek, már idegesít. Pedig mindketten pestiek vagyunk, de két hetet elég volt Veszprémben tölteni ahhoz, hogy mikor először visszamentem Pestre, azt érezzem: nem akarok ott lenni, hadd jöjjek vissza.