Szórakoztatóan prezentált udvari intrikák: A kedvenc

Az 1700-as évek elején járunk, Stuart Anna (Olivia Coleman) brit királynő udvarában. Az uralkodó helyett udvarhölgye, Lady Sarah (Rachel Weisz) hozza a döntéseket. Új cseléd, Abigail (Emma Stone) érkezik a palotába, aki hamar a királynő bizalmába hízelgi magát, ami nem tetszik Lady Sarahnak.

A maga kifordított módján történelmi filmről beszélhetünk, elvégre az eseményeknek van valós alapjuk. Meggondolatlanság lenne azt hinni, hogy minden, amit látunk, megtörtént, de meglepően korrekt képet kapunk a barokk korról. A kosztümök, a viselkedésformák, a bevett normák, a nemi szerepek kiváló érzékkel lettek vászonra ültetve.

Mindhárom főszereplő kiforrott, komplex, egyedi jellem. Anna királynő betegeskedő, esetlen uralkodó, aki leszbikus, és hamar rájövünk, hogy nem az eszéért szeretik. Sarah kemény és fájdalmasan őszinte tanácsadó és szerető is egyben, aki fontosnak tartja az ország érdekeit, de a modora nehezen tolerálható. Abigail maga a megtestesült jóság, legalábbis szereti ezt elhitetni. Igazi báránybőrbe bújt farkas, aki minden követ megmozgat a hatalomért. A két udvarhölgy harca azért is érdekes, mert nem Anna kegyeiért küzdenek, hanem a trónért, a királynő ugyanis manipulálható és naiv, így aki őt irányítja, az országot is vezeti.

A kedvenc tele van udvari intrikákkal, s mindezt végtelenül szórakoztatóan prezentálja Lánthimosz. Rengeteg a humor a filmben, a könnyedebb fel­ütés alatt azonban mély és súlyos emberi dráma lapul. Lánthimosz ügyesen bánik a karakterekkel. Folyamatosan változik a megítélésük, kezdetben egyértelműen Abigailnek szorítunk, majd fokozatosan alakulnak át a jellemek, és változik a néző szimpátiája. Ami egyeseket zavarhat, hogy nincs klasszikus értelemben vett jó, így igazán szorítani sincs kiért. Mégsem éreztem azt, hogy erre szükség lett volna, a hatalomvágy úgyis mindenkiből a legrosszabbat hozza ki.

A kedvenc sajátos hangvételű és stílusú történelmi tabló az 1700-as évek dekadenciájáról. Klasszikus hatalmi harc más köntösben, remek humorral, szenzációs karakterekkel, erőteljes drámával. S bár ez Lánthimosz legfogyaszthatóbb filmje, bizonyára így is lesznek, akiknek továbbra sem fekszik a görög fene­gyerek közlésmódja. Azért a tíz Oscar-jelölés így is beszédes.