Anger Zsolt: A színház akkor hat, ha felkavar, kizökkent, elgondolkoztat

Pár nappal a bemutató előtt hogyan állnak?

– Jól. Minden organikusan alakult. Figyelembe veszem az alkotó energiákat, nemcsak a színpadon látható, de a háttérben dolgozók – jelmeztervező, díszlettervező, világosító, hangosító, kellékes – között is, egy jó rendezőnek mindenkivel meg kell találni a hangot. Mindenkivel éreztetni kell, hogy ez közös alkotás, ők is hozzá tudnak tenni valamit. Ez őket is inspirálja. Nem mindent tervezek meg otthon mániákus pontossággal, hagyok helyet annak, hogy mindenki hozzátegye saját gondolatát az előadáshoz.

Tíz éve már rendezte az előadást. A Veszprémi Petőfi Színházba Oberfrank Pál igazgató hívta.

– Palival négy évig együtt voltunk a Vígszínházban, azt láttam, hogy sokkal több volt benne, mint amekkora szerepeket játszott, többre képes, mint amilyen feladatokkal megbízták őt, azzal együtt, hogy játszott főszerepet is. Nagyon örültem, hogy rendezőként dolgozhatok vele, mert eddig csak színészként voltunk partnerek. A Charlie Babbittet alakító Szalay Bencével még nem találkoztam, de olyan emberek nyilatkoztak róla pozitívan, akiket én sokra tartok. Keresve sem lehet jobb színészt találni erre a karakterre. Próbák alatt derül ki, két ember hogyan passzol egymáshoz; a próbaidőszak bebizonyította, nagyon jól működik együtt a két ember. Érzékenyek az instrukciókra, olyan dolgokat hoznak elő, amikre előre nem is lehetett számítani.

A testvéreket alakító színészek egymásból hozzák ki az érzéseket.

– Bár a színház társasjáték, nagyon sokszor jellemző, hogy a színészek egyedül játszanak. Mindenki játssza a maga szerepét. Egy előadás attól gyenge, mert mindenki külön-külön játszik. Focihasonlattal élve, mintha egy futballpályán lenne tíz labda, és mindenki a saját labdájával focizna. A színházi előadásban – ugyanúgy, mint a fociban – egy labda van a pályán. Nem is a focihoz hasonlítanám, hanem inkább a röplabdához. Ott nem lehet megállni, gondolkodni, cselezgetni, a labda állandóan mozgásban van. A színpadon mindenkire figyelni kell. Fontos, hogy a színészek ne csak egy kitaposott ösvényen menjenek, hanem kimozduljanak a komfortzónájukból. A színház akkor hat, ha felkavar, kizökkent, elgondolkoztat.

A Veszprémi Petőfi Színház az elmúlt évadokban egy-egy mozifilmes sikert vitt színpadra, az Esőember is illeszkedik ebbe a sorba.

– Színházi popkultúra. Én magam is többször adaptáltam filmet színpadra. Nagyon jó játék. Az első másodpercben el kell feledtetni a filmet a nézővel, azonnal orrba kell fricskázni. Ne az történjen, hogy méricskéli, a filmben így volt, itt meg máshogy van. Eddig – amikor ilyen darabokhoz nyúltam – sikerült is. Úgy érzem, itt is sikerül megfogni a nézőt, az első pillanatban elfelejti Dustin Hoffmant és Tom Cruise-t. Mi is elfelejtettük, nem is beszéltünk róla, hogy a filmben a jelenet így vagy úgy volt.

És az sem hangzott el, hogyan játszotta Kulka János és Nagy Ervin az ön korábbi rendezésében.

– Egyáltalán nem. Sőt, volt több olyan jelenet, mikor Kulkával és Nagy Ervinnel csináltuk a darabot, amikor mindannyian úgy éreztük, ezt így kell megoldani, ez a legjobb, máshogy nem lehet. Most, tíz évvel később pedig könnyedén láttuk, hogy nem csak az az egy megoldás van. Azt nyugodtan el lehet engedni, és keresni kell egy újat. Palinak és Bencének a játékából kiindulva egészen máshova lyukadunk ki, mint ahova Kulkával és Nagy Ervinnel. Nem tudom, mi lesz négyszáz vagy ötszáz év múlva, de az Esőember ugyanolyan örök érvényű darab, mint Shakespeare és Csehov színdarabjai. Azok is azért maradhattak fenn, mert olyan problémákat feszegettek, olyan kérdéseket vetettek fel, melyek fölött nem múlt el az idő. Ez a darab is ilyen.

Nemhiába kapott a film négy Oscar-díja közül egyet a legjobb eredeti forgatókönyv. Az autistákat a filmből ismertük meg igazán.

– Eléggé elmaradottak vagyunk ilyen téren, akárcsak a másság kezelésében is. Ez a sztori azt veti fel, hogy az autista egy más ember, a másság bélyegét viselő ember. Más a többséghez képest. Vagyunk mi, az úgynevezett normálisok, és azt mondjuk, hogy ez bolond, nem normális, pusztán azért, mert más. De ha megvizsgáljuk közelebbről, amikor az úgynevezett normálist összezárják egy szobába az úgynevezett abnormálissal, és csak ketten vannak, akkor kiderül, hogy a matek megfordítható. Amennyire ő más, mint én, az ő számára én ugyanannyira vagyok más. Miközben Charlie élete – barátnőjével, anyjával, apjával, a pénzzel való viszonya – zűrzavaros, ott van egy abnormális, aki szigorú rendszer szerint éli az életét. Mindene rendben van, mindig van tolla, notesza, amit elvégzett, felírja, amit még el kell végezni, azt is felírja. Héttől negyed nyolcig olvas, fél nyolctól nyolcig nézi a televíziót, rend szerint él. Felmerül a kérdés: vajon ki a hülye? Ő vagy én?

Egerben kezdett rendezni. Azt nyilatkozta egy interjúban, hogy akkor is színész, amikor rendez. Próbál olyan rendező lenni, mint amilyennel színészként szeretne dolgozni.

– Nagyon sok rendező volt, akikkel nagyon szerettem dolgozni, és sok, akivel nem szerettem. Ha az elmúlt harminc év jelentős hazai rendezőit felsoroljuk, mindegyikkel dolgoztam: Ascher Tamással, Gothár Péterrel, Babarczy Lászlóval, Mohácsi Jánossal, Dömötör Tamással. És sok rendező mellett kínszenvedés volt, mert azt láttam, hogy járja a tévutakat, és azt nehezen viselem. Mindenkinek megpróbálom továbbvinni a legjobb tulajdonságait: az egyiknek a szemtelenségét, a másiknak könnyedségét, a harmadiknak a precizitását, a negyediknek a felkészültségét. Mindegyikükben azt szerettem, hogy nagyon jól tudtak bánni a színészekkel. A színházban drámák, előadássorsok dőlnek el egy rossz helyen, rosszul feltett kérdéssel, rossz hangsúllyal, rossz reakcióval.

Ön sokat filmezik. A színházat vagy a filmet szereti jobban?

– Mindkettő más. Két különböző műfaj, más a kifejezésmódja. Mind a kettőt szeretem. A képi történetmesélés, a film azért is más, mert nincs közvetlen visszajelzés.

A színházban viszont van. Sok színházban játszott, a nézők többsége azonban biztosan a filmekből és sorozatokból – Hacktion, Fapad, Aranyélet, A tanár – ismeri önt.

– Sokan emlékeznek rám Kaposvárról, talán a Vígszínházból, de az ismertséget a mozgókép hozza meg. Sokkal kevesebb színház van, mint amennyinek kéne lenni. Sok helyen jártam, azt látom, hogy tele van a színház, és nincs más közösségi élmény, közösségi hely. Az emberek vágynak a közösségi élményekre. Lehet, hogy ezt tudatosan nem tudják, mikor színházba indulnak. De amikor Charlie Babbit és Raymond Babbit kalandokba keveredik a színpadon, akkor mindenki egyszerre nevet és egyszerre sír. Mindegy, hogy hova szavaz, jobbra vagy balra, elvált vagy házas, férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, minden ember egyszerre éli át ugyanazt. Ez a célja a színháznak.

Rendszeresen szinkronizál

Anger Zsolt pályafutását Szegeden kezdte, később Kaposváron játszott. 1995-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, osztályvezető tanára Horvai István és Kapás Dezső volt. Tagja volt a Vígszínháznak, a kaposvári Csiky Gergely Színháznak és az egri Gárdonyi Géza Színháznak is, vendégművészként fellépett Kecskeméten, Szolnokon és az Örkény István Színházban. Számos filmben szerepelt, olyan sorozatokban volt látható, mint a Hacktion, a Fapad, az Arany- élet vagy A Tanár. Rendszeresen szinkronizál, mások mellett Ewan McGregor állandó magyar hangja.