Benedek Elek-mesével indítja ünnepi évadát a pápai Pegazus Színház

Sűrű és komplikált nyarat tudhat maga mögött a Pegazus Színház: a teátrum rengeteg energiát felemésztő szervezeti átalakítása, valamint a három távozó színész utódainak megtalálása komoly feladatok elé állította Sarkadi Nagy László és Végh Zsolt társigazgatókat. Ráadásul az évadnyitó társulati ülésen egy színészi státusz még betöltetlen volt, miközben egyre inkább közeledett a 2019-2020-as színházi szezon első bábjátékának bemutatója. Ilyen körülmények között kellett átdolgozni és színpadra állítani Benedek Elek egyik legismertebb, legnépszerűbb meséjét, Az égigérő fát, amiben egy kondásfiú megmenti a sárkány által elrabolt királylányt. Persze a Pegazus profizmusát, hatalmas rutinját és tudását ismerve nem volt kérdés, hogy a szokásos, kiváló színvonalú színdarabot kapja majd a jegyéért, bérletéért cserébe a publikum, ám az új bábjáték hangulata és meglepetései a vártnál különlegesebb élményt okozhatnak.

Az égigérő fa díszletei és jelmezei jó értelemben véve egyszerű, visszafogott, rusztikus hatást keltenek, miközben az előadás bebizonyítja, hogy a vidám légkörnek nem alapfeltétele a színes, harsány képi világ, ugyanis a cselekményből és a karakterekből fakadó sok-sok vicces helyzet, poén igazán szórakoztatóvá teszi a bábjátékot. A humordömping szinte már komédiává alakítja a színdarabot, ez pedig az interaktív elemekkel és a mai kor megidézésével együtt egy találóan, ugyanakkor a Benedek Elek-meséhez hűen modernizált átdolgozást eredményez, ami tartalmazza az alapanyag értékeit, reflektál a mostani világunkra, egyúttal magával ragadja a közönséget. A Pegazusnak még arra is jutott energiája és kreativitása, hogy az előadásban önreflexív módon ironizáljon a harmadik színészük utolsó utáni pillanatban való megtalálásán, vagy éppen a színházi lét financiális nehézségein. Az már csak hab a torán, hogy egy-egy jelenet méltón idézi a legendás komikuscsoportot, a Monty Pythont – ennél szerintem nincs nagyobb dicséret.

A mozgalmas, rímekbe szedve elmesélt történet jó néhány fordulatot tartogat, míg a cselekményvezetés ritmusa egy pillanatra sem engedi kizökkenni a nézőket. Ritkán alkalmazott módszerként ezúttal egy narrátor segít az események követésében: Végh Zsolt bemutatja, milyen egy vérbeli mesélő, végigjátssza a teljes színészi palettát, az általa megformált háromfejű sárkány pedig sokáig emlékezetes marad. Az új színészek mindannyian elsőre megugrották a Pegazus Színháznál igencsak magasan lévő lécet: Oláh Bella és Rózsa Molnár Henrietta sok vidám pillanatot teremt, az ízes beszédű Simon Botond remekel az egyszerű kondásfiú szerepében. A legnagyobb elismerés Sarkadi Nagy Lászlót illeti, aki úgy írt, tervezett és rendezett bábjátékot Benedek Elek klasszikusából, hogy az előadás egyszerre lett újszerű és régi vágású, rendkívül vicces és elgondolkodtató, meglepő és hagyományos, pegazusos és populáris. Szokatlanul nehéz időszakban kiemelkedőn jót alkotni csak a legnagyobbak tudnak.