Berecz András mesemondó: Ennek nem lehet a végére érni

A Magyar Művészeti Akadémia tagja úgy érzi, sokkal inkább énekes, mint mesemondó.

– Csak amikor még kevesebbet énekeltem, a média nem állt ilyen kedvesen mellém. Ma olyan világot élünk, hogy amit a média nem mutat meg, az nincs. Ha agyonver, sem tudom megmondani, hogy lett belőlem mesemondó. A véremben van szerintem. Amikor az óvodában azt mondták, csendes pihenő, én már tudtam, hogy az se csendes, se pihenő nem lesz. Mellettem, akik feküdtek a kecskelábú viaszosvászon ágyon, azok muszáj volt kacagjanak. Hiába az óvónéni már könyörgött, kiabált, hogy egy picikét fegyelmezzék magukat. Nem tudták, mert volt egy ember, aki mozdulatlan szájjal zöldségeket mondott. Az voltam én. Utána észrevettem, hogy csak magamtól nem lehetek elég bolond, muszáj nálam bolondabbakat meghallgassak. S így elindultam, kerestem Moldvában, Erdélyben jó beszédű embereket, kaszálókon, nyájak körül, templomkertben kocsmában. Akkora mesterekre találtam, mint Zsüke Gergely, Hazug Pista bácsi, Okosbolond Jóska. Ez az én iskolám. Egyébként még most is járom, ennek nem lehet a végére érni – vallotta a magyar kultúra hirdetője, aki úgy véli, maga a mesemondás elégé elhalt állapotában van, mint hagyomány, de nagyon jól beszélő emberek még bőven vannak. – S a meglévő meséket meg lehet oltani az ő tudományukkal. Olyan szófordulatokkal, olyan nyelvi észjárással, aminek úgyszintén lassan alig van gazdája. Mindenesetre a kultúra osztogató központ az csak csodálni tudja, mert kulcsa is alig van hozzá – magyarázza Berecz András.

Bevallja azonban, hogy nem tudja, miként lehet átörökíteni a mesemondást. Azt mondja, aki szociológiával foglalkozik, majd kidolgozza.

– Lássuk meg, lesz-e még szükség rá. Az biztos, hogy olyan generáción, akinek a csigolyáján, a tartásán, a szemén már ki lehet mutatni a telefont, azokon egy kicsit nehezebb lesz. Én inkább felnőtt meséket tudok, de sokan mondanak gyermekmeséket is. Amikor közöttük találom magam, azt látom, hogy ugyanúgy szeretik. Félek, hogy ez a magyar kultúra napja olyan szigorú név, hogy erre a gyerekek nem mozdulnak, inkább telefont nyomkorásznak. Egy vadabb címmel el lehet érni, hogy ők is eljöjjenek. Egy kedves iskolaigazgató engem belökött egy olyan iskolába, ahol a falakon motorok és lányok képei voltak. Nem sok ruha volt rajtuk, egy ilyen vakmerőbb iskola volt. Ahogy elmentem köztük, hallottam a gyerekek beszédét, hogy megbolondult ez a diri, a nyakunkra hozott valami mesemondót. Nem szóltam. A hátsó sorokba ült mindenki, hogy abban a pillanatban, ahogy a jó isten lehetőséget ad, elmenekülhessenek. Lábukat előre nyújtották védekezésképpen, kapucnit fölhúzták, mp3-ast bekapcsolva a fülükbe vették. Na, aztán én mondtam néhány olyan kanyargós gondolatot, hogy kiesett a fülükből a hallgató, a kapucnik hátra hullottak. A dugi söröket nekem hozták előadás végén a kollégiumból, hogy meg se haragudjak, de mi ez, amit csinálok? Mondtam, gyerekek, ebbe ne bonyolódjunk bele. Ez nagyon nehéz kérdés, én se pontosan tudom, hogy mit csinálok, de nem csak az enyém ez, hanem a tiétek is. Nagyapátok még ezt tudta, ti el vagytok tőle zárva, mert mostoha világban élünk. A kutyagumit odahajítják nektek ingyen, hogy egy életen át rágódjatok. Le tudjatok élni úgy egy életet, hogy épkézláb mondatot nem hallottatok, s magatokról nem tudtatok még mondani. Ebbe a csapdába belé ne essetek. A legjobb közönség mindig az ilyenekből van, fehér papírra a legjobb írni – mondta a Kossuth-díjas művész, aki ma már a felnőtt fiaival is fellép. – Biza igen, Apja fia, az a címe a műsornak. Van olyan, hogy a három fiammal egyszerre lépek fel. Az egyik Londonban tanul zongorát, ő olyankor Bartókot szokott játszani. István fiam táncol, s Marci fiam velem szokott énekelni. Ez az újabb műsor – szögezte le Berecz András.

Azt ugyancsak elárulta, hogy számára mit jelent a kultúra.

– Én kicsi ember vagyok, ilyeneken nem szoktam gondolkozni, de minden lehetőséget megragadok, ha kérdeznek szép mesékről, szép dalokról. A szervezők dolga, hogy asztalt terítsenek. Étvágyat ők se tudnak csinálni, de minden ilyen alkalom olyan, mint egy terített asztal: rátesszük a legjobb kenyeret, a legbódítóbb bort, de hogy a közönség jön-e, vagy nem, örökké nehéz kérdés. A magyar kutúra félteni való és a magyar nyelv is, mert a világban kéthetenként elvész egy nyelv. Minden nyelvvel egy eredeti, pótolhatatlan észjárás tűnik el a földről. Én mindegyiket megsiratom, de azt tudom, hogy a magyarra más nem fog vigyázni, csak mi. Ez a mi nevünkre van írva. Nem csak azért vigyázok rá, mert a szüleim nyelvét szerettem erősen, és szívemig hatoló és mert olyan gondolatokat kaptam iskolázatlan emberektől, amiért élni érdemes volt, hanem azért, hogy másoknak is tudjak olyat mondani. Amikor elmegyek Észtországba, vagy Egyiptomba, Kanadába és kérik, hogy mondjak valami mesét, akkor ha lehet, szakadjon a víz a tolmácsokról. Én azt nagyon szeretem. Ne rögtön tudják lefordítani, de ha igen, akkor a közönség ne akarjon hazamenni. Mivel ezt a csodát sokszor átéltem, kívánom másnak is, lássa meg, mekkora műveltség ez a miénk – tette hozzá a művész.