Megjeleníteni az érzelmek minden spektrumát, a hazaszeretet dimenzióit

Negyven éve ismerem Lillát, a fiam magyar–történelem szakos tanára, osztályfőnöke volt a Hriszto Botev általános iskolában. Máig előttem van gyermekem rajongó tekintete, valahányszor Lilla néni szóba került. Lilla több volt, mint tanár. Kétgyermekes apaként Tamás fiam szerint „nem az a típus volt, aki csak leadja a tananyagot. Emberségre, tisztességre, becsületre tanított bennünket”. Szülőként éreztem, Lilla nemcsak tanítja, szereti is a gyerekeket, értő gonddal terelgeti őket a felnőtté válás útján. Akkoriban nem sejtettem, hogy a szeretetteljes kifelé fordulás mögött mennyi fájdalom lakik a lelkében. Születésekor nem virágos kosárba esett.

Szovátán látta meg a napvilágot, értelmiségi család negyedik gyermekeként. A háború vészterhes éveiben, amikor Észak-Erdélyt ismét Magyarországhoz csatolták, édesapja vasúti mérnökként Marosvásárhelyen kapott állást. Édesanyja a szovátai iskola tanára, igazgatója lett. Egy épületben kaptak szolgálati lakást az iskolával, lengőajtó választotta el a munkahelyet az otthontól. Itt született Lilla. Amikor ismét újrarendezték a határokat, a családnak azonnal el kellett hagynia Erdélyt. Ingóságaik egy részét vagonokba rakták, amelynek ajtaját Zalaegerszegig ki sem nyitották, a négyéves Lilla a végtelennek tűnő vonatozásra emlékszik.

A megpróbáltatásokkal teli élet az új hazában egy idő után a család felbomlásához vezetett, hihetetlen zaklatott életet teremtve a kislánynak. Születési anyakönyv hiányában a felnőttkor küszöbén nem tudott személyi igazolványt csináltatni, az új haza számára hivatalosan nem létezett, sokszori próbálkozásra kapott a román hatóságoktól igazolást.

A családban Szovátáról, Erdélyről suttogva sem beszélhettek, a főiskoláról kicsapták azt, aki Trianont szóba merte hozni. Hogy mi zajlott a gyermeki lélekben keménylelkű édesanyja mellett, majd a mostohaanyjától elszenvedett sérelmek hatására – aki mellett Dunaújvárosban a gimnáziumi éveit töltötte –, mennyi fájdalom és hiányérzet gyűlt össze, azt elképzelni csak az képes, aki hasonló sorsot élt.

Azonban az örökké szorongó Lillát a megpróbáltatások megerősítették, céltudatos, másoknak adni tudó, szeretetteljes felnőtté érlelték. Édesapja hívására Veszprémben telepedett le. Férjhez ment, de húsz év után váláshoz vezetett a szeretetlenség, majd pedig egyedül maradt két bakfis lányával.

Péter Pál kicsit közelebb esett a virágos kosárhoz, Nagyváradon, polgári családba született. Édesapja – nyolcan voltak testvérek, valamennyien Váradon laktak – jogi diplomával tanárkodott, majd hivatalnokoskodott. Összetartó, szeretetteljes családban nevelkedett, mindenki ismerte, tisztelte a városban a népes Péter családot. Fischer Annie édesanyja járt Pálhoz zongoraleckéket adni, de az eleven kisdiákot jobban vonzotta a Sebes-Körös, ahol öccsével, a környékbeli fiúkkal nagyokat úsztak, horgásztak, kagylókat gyűjtöttek. Mint mondja, mai városi gyerek el sem tudja képzelni azt a szabadságot, amit a természet napi megélése jelentett a „ligeti rémeknek”, ahogyan akkor a Várad ligeti részén lakók emlegették őket. Nyilván innen gyökerezik Pál életre szóló természetszeretete, amit tovább mélyített a Jád folyó völgyében töltött gyönyörűséges nyári élmények sokasága.

Mint meséli, főként románok lakta, nagyon szegény vidék volt, ahol nem volt semmi bajuk egymással, a románok inkább felnéztek a városból érkezőkre, akik sokszor élelmet vittek a faluba. Télen Biharfüredre jártak síelni, ami a mai viszonyokkal össze sem hasonlítható. Vonatoztak, közel harminc kilométert cipelték a felszerelést, sífelvonó sem volt, de örökre rabul ejtette a fiatalembert a téli táj, amely máig a kedvence. Tengerbiológusnak készült, de Kolozsvárra tizenháromszoros volt a túljelentkezés, így agrármérnökire váltott. A felvételi során tapasztalta meg igazán, milyen Ceaușescu Romániájában magyarnak lenni. Néhány szót tudott románul, Váradon magyar iskolákba járt, így másodikra sikerült a felvételi. A gyötrelmes évek alatt a tananyaggal együtt, fogcsikorgatva tanulta a nyelvet, felsőfokú oktatás csak románul zajlott. Az anyanyelvükön tanulók óriási előnyben voltak, a magyar diákok közel fele a nyelvismeret hiányában lemorzsolódott. Péter Pál maradt.

Agrármérnöki diplomája megszerzése után a világ végére hajította a hatalom. Moldvában – az Etelköz közepén – kapott állást, egy termelőszövetkezetben, az erdélyi munkahelyeket román diplomásokkal töltötték be. A fizetségéből megélni nem lehetett, a rendkívül szegény vidéken horgásztak, vadkacsát lőttek, így egészítették ki a kosztot. A lakosság éhezett, tiltott borjúvágásért többeket bebörtönöztek.

Regényt kitevő rémtörténetei vannak arról, hogy a helybeli kolhoz négy elemit végzett, román elnöke hányféle módon próbálta szakmailag elgáncsolni, emberségében megalázni. Gyökeret verni nem tudott az érzelmi-szellemi gulagon, de az itt töltött három év megtanította a túlélésre. Amihez a fényképezőgépét is el kellett adnia. Andris kollégájával mostak, vasaltak, főztek magukra, nyáron lovon, télen szánon közlekedtek, a Prut menti határvidék lakói nem is hallottak Erdélyről…

Első feleségével, Gaál Anikóval egy utazás alkalmával ismerkedett meg, évekig leveleztek, majd egy szabadság idején Nagyváradon eljegyezték egymást. Beadták a házasságkötési kérelmüket, amiről személyesen Ceaușescu döntött. Bukarestbe kellett utazniuk, ahol a hivatal magyar tolmácsának köszönhették az engedélyt. Bármit mondtak, ő úgy fordított, hogy az a fiatalok számára kedvező legyen. Miután összeházasodtak, az ifjú férjnek vissza kellett menni Moldvába. Távozási szándékáról értesülve börtönbe akarta juttatni a tsz-elnök egy szakszerűtlen terményaratásra adott utasítással, az anyagi kárt a mérnök nyakába igyekeztek varrni. Hogy a börtönt elkerülje, kártérítésre kölcsönt a család, az erdélyi rokonok, barátaik adtak, amit később peres úton visszakapott. Budapestre a bukaresti repülőtérről két bőrönddel 1972 októberében érkezett.

Új életüket Anikóval Balatonalmádiban kezdték. Péter Pál Veszprémben kapott képzettségének megfelelő állást. Munkája során számtalanszor elámult, itt mennyire másként mennek a dolgok, tervszerűség, logika kell a feladatokhoz. Végre elemében érezte magát. Építkeztek, három gyermeket neveltek. Amikor 1985-ben hírét hallotta az erdélyi falurombolásnak, újra fényképezőgépet ragadott. Feleségével elhatározták, megörökítik a magyarlakta vidék épített és szellemi értékeit. Első két dokumentumkötetük Kalotaszegről, Székelyföld – Korond és vidékéről jelent meg. Péter Pál ekkor vette fel a Váradi előnevet. Felesége betegsége, majd halála megtörte – nem csak az alkotói folyamatot.

Lőwey Lillát ismerte a család, mindhárom gyermeküket tanította. Az elszánt Pál folytatta a munkát, a téli havasok varázslatos fotói százszámra készültek. Megkereste Lillát, vállalná-e a kötetbe rendezést, az irodalmi anyag elkészítését. Lilla egy hét után mondott igent.

– Megváltozott az életem. Onnantól beborította a lakást a rengeteg, varázslatos fotó, teljesen a hatásuk alá kerültem! Hegyekben álltak a könyvek, kerestem a képekhez illő irodalmi anyagot. Szenvedélyemmé, az életem részévé vált ez a gyönyörű feladat – emlékszik Lilla a kezdetekre. Az együtt töltött idő, a közös munka nyomán mély barátsággá alakult a kapcsolatuk, mire megjelent a nagy kerítő, az első közös kötet – Tél a havason –, kapcsolatuk szerelemmé mélyült. Együtt először 1995-ben utaztak Erdélybe. Szovátán Lilla megtalálta a szülői házat, amelyben még megvolt a lengőajtó, amire négyéves korából emlékezett. Megrázó élmények következtek a gyönyörű táj, édesanyja egykori diákjainak, keresztelő papjának megismerésével. Úgy ejtette rabul a szívét a szülőföld, ahogyan a késői szerelem. Az ebből született könyv óriási siker lett – egyben Lilla kedvence –, a veszprémi könyvbemutatón nem fértek be a terembe az érdeklődők. Decemberben együtt utaztak Erdélybe, közben megálltak a Király-hágónál. Pál egy kis ékszerdobozt húzott elő…

A házasságkötés után a két család egyesítése nem volt egyszerű, de az idő őket igazolta. Innentől a nyarakat Erdélyben töltötték. Találtak a Bucsinban egy varázslatos faházat, amit virágkosárként vett körbe az illatozó rét. Imádta az egész család, évekig szinte hazajártak nyaranta a „tündérkertbe”. A teleket viszont itthon, Veszprémben töltötték, Malom utcai közös otthonukban. Lilla egy idő után tanári állását feladni kényszerült. Kárpótlásul egymást követték a gyönyörű, művészi fotókkal illusztrált kiadványok, a fotókhoz illő, általa szerkesztett szöveggel és irodalmi idézetekkel. A nagyszerű művek közül kiemelkedő a Híres székelyek című irodalmi sorozat, amely az erdélyi szellemóriások, Wass Albert – Pál kedvence –, Orbán Balázs, a legnagyobb székely, Tamási Áron, Áprily Lajos és a szavak vándorköszörűse, Kányádi Sándor és még számos erdélyi író, költő életét, műveit foglalja kötetbe, és amelyek az interneten is elérhetők. Könyvbemutatóikra mind a távoli hazában, mind pedig az anyaországban özönlöttek az érdeklődők. Támogatóik akadtak szép számmal, számos életre szóló barátság alakult ki erdélyiekkel, magyarországiakkal egyaránt. Harminc-­egynéhány évet felölelő missziójuk során kötetekre szóló élményekkel gazdagodtak.

Volt, hogy a Gyilkos-tónál felvettek egy stoppost, akinek a hóna alatt az egyik könyvük lapult. Kiderült, ez alapján jött Magyarországról megismerni Erdély szépségeit.

– Annyi őszinte érdeklődés, szeretet vett körül bennünket, amit remélni sem mertünk. Nem is ez volt a cél, csak tettük, amit szívünk szerint kigondoltunk. Megmenteni legalább fotókon, elbeszélt történetekben, irodalmi idézetekben, vallási ceremóniákon, népi ünnepek alkalmával mindazt, ami érték, ami magyar – vallják, miközben a házuk csodálatos korondi kerámia kandallójáról alig tudom levenni a szemem. Könyvbemutatóik nem pusztán a tárgyiasult dolgokra korlátozódtak, Soós Andrea, Lilla nagyobbik lánya szívhez szóló, megindító verselésével komplett irodalmi estekké váltak. Ami szólt Erdély – a magyarok számára örök szívfájdalom, ahol a harangok egymás csengését, zúgását hallgatják – tájairól. Az itt élők vallási, népi hagyományairól. Szülőföldről, közösségekről. Ünnepekről és hétköznapokról. Ősöket őrző sírokról. Lőwey Lilla és Váradi Péter Pál megélte és megmutatta a szülőföld minden arcát, aminek talán nincs olyan négyzetkilométere, amely ne őrizné lábuk nyomát.

Mostanság óriási gyűjtőmunkájuk ötvenedik kötetén dolgoznak. Váradi Péter Pál szülővárosáról, Nagyváradról már készültek fotók. Ahogy ezt eddig, most a gyönyörű magyarlakta várost igyekeznek képben, versben, örömben és fájdalomban megmutatni. Átadni a számtalan élményből kikristályosodott, egyetlen szóban megfogalmazhatatlan érzést. A barangolást a lélek legbelső tájain, megjeleníteni az érzelmek minden spektrumát. Amit egyetlen szóval kifejezni lehetetlen. Csak közelítheti a szó az érzést, ami átjön a képek láttán, a sorokat olvasva – hazaszeretet…

ELISMERÉSEIK

2004 – Pro Comitatu-díj

2005 – Magyar Örökség díj

2011 – Tamási Áron-díj

2014 – Magyar Érdemrend

lovagkeresztje

2015 – Gizella-díj