Az időst ápoló rokonokat kiemeli lelki gödrükből a színház

Bevalljuk, nem elvárások nélkül ültünk be a Veszprémi Petőfi Színház új darabjára. Aki járt már Alzheimer Café-összejövetelen, pláne, ha részt vett a magyarországi hálózat létrehozásában, tudja, hogy a demens beteget ápoló közvetlen hozzátartozók milyen praktikus tanácsokat adhatnak egymásnak szerettük mindennapi gondozásához az orvosi tudáson túl, és főleg lelkileg tudják támogatni egymást a kitartásban, mert tényleg benne vannak abban a kimerítő érzelmi káoszban és észvesztő labirintusban, amit leírni nehéz. A színház erejétől, sajátos művészi eszközeitől hasonlót reméltünk, azt, hogy enyhíti a bűntudattal vegyes kétségek gyötrését, amit az szül, hogy folyton rágódunk, mivel teszünk jót. Ugyanis úgy ültünk be a nézőtérre, hogy saját családunkban is vannak érintettek, s alattomosan folyamatosan velünk él a félelem amiatt, hogy tudjuk, sorozatosan döntenünk kell két véglet között, választanunk kell a legtöbbet másokért felelőssége és a „de akkor hol van a mi életünk?" kérdése között. 

A megoldást vártuk a színdarabtól, pedig tudjuk, saját tapasztalatból is, hogy igazából nincs. Mégis rávezetett bennünket a mindennapos fárasztó pillanatok feloldására. Megerősítette ugyanis, hogy ha teljesen feláldozzuk magunkat a szellemileg leépülő apa vagy anya érdekében, a munkánkat, a magánéletünket is, akkor sem tehetünk érte eleget, nem gyógyul meg, nem lesz benne kevesebb feszültség. Emellett tudatosította, hogy a legfontosabb minél több ismeretet szerezni erről a kórképről, a demenciáról, a beteg környezetére, a családra gyakorolt hatásáról, a helyzetről, amit óhatatlanul megteremt, és az vitákkal jár. Ezért számít olyan sokat, hogy az előadás az időzavarba került szempontjából láttat mindent. Abban pedig kevés az észszerűség, a logika. Beleélhetjük magunkat a demens helyébe, fejébe, az összezavarodásba. Nem csoda, hogy bizalmatlanná, támadóvá válik mindenkivel szemben. A papa a műben elveszti a fonalat, főleg az időfonalat – ezért olyan sok az óraszámlap a színpadon, függönyön, falon, asztalon, padlón – és ettől azokat a szálakat is elveszti, amelyek szeretteivel összekötik. De ők felvehetik a fonalat. Nem kell, hogy hagyják elszakadni, miközben el is kell szakadniuk attól a képtől, amit korábban alakítottak ki a nagyiról. 

Sokszoros hála a főszerepet játszó Rupnik Károlynak, hogy segített egy kicsit feloldást nyerni a beteg rokont ápolóknak. Épp azzal, ahogy a demens apa viselkedésében fellelhető humort jó aránnyal érzékeltette a keserű bohózatban. Persze ehhez összmunka kellett a kulisszák mögött is, a rendezőt, a többi színészt, az egész társulat hozzájárulását lehet ezért dicsérni, de nem lehet nem kiemelni a Győrben igazán ismert színész vendégjátékát. Főleg, ha látták személyiségéhez sokkal közelebb álló harsányabb szerepeiben, amelyekben ráadásul nem a valódi koránál jóval idősebb karaktert alakított. Segített ráébredni: csak a humor segít. Az, ha a mi leépülő apánkkal, anyánkkal szeretetben, békében megélt percekre koncentrálunk, a többit el kell felejteni. Ezért is alapszabály esetükben, hogy nem a jelentése számít annak, amit nekik mondunk, hanem a hanglejtése, az érzelmi töltete, azt ugyanis pengeélesen érzékelik. Mi mindenesetre a veszprémi előadás hatására megnéztük a darab filmváltozatot is Anthony Hopkinsszal, az is remek, másképp jó.