A Táncórák című darabot nézve érzelmi leckéket vehetünk

A Csavar Színház és a Veszprémi Petőfi Színház közös produkciójának története szerint Senga és Ever szomszédok. Még sosem találkoztak. Mindketten bezárkóztak saját világukba. Senga élete a tánc, de egy balesetben súlyosan megsérült, az orvosok szerint soha többé nem táncolhat. Ever autista, különös intellektusú, akinek nehézséget jelent kapcsolatba lépni másokkal. Aztán Ever egy napon mégiscsak becsönget Sengához: tanítsa meg táncolni. Lépegetnek egymás felé, először kicsit ügyetlenül, aztán kíváncsi figyelemmel, milyen is a másik világa. Ahogy megismerik egymást, önmagukkal is szembesülnek, s érzelmekből szintén leckéket vesznek. Külön-külön és közösen is megpróbálnak kitáncolni a maguk komfortzónájából, amelyben jó ideje éldegélnek.
Gál Tamás rendezésében került színpadra a darab. Szerinte egyik fontos felvetése, hogy vajon kivel könnyebb együttműködni: egy ép emberrel vagy egy fogyatékossággal élővel. Emellett szóba kerül szavak nélkül is a tehetség, hiszen mindkét főszereplő a maga módján, a maga adott élethelyzetében tehetséges valamiben. – Jómagam úgy nőttem fel, hogy van egy súlyos autizmussal élő unokatestvérem. Ez azonban soha semmiféle terhet nem jelentett a családban, sőt, rengeteg örömöt és élményt kaptunk tőle, még úgy is, hogy csak sírással, nevetéssel, kiabálással tudott és tud a mai napig kommunikálni velünk. Ő egy tündér számunkra, mindig a mi tündérkénk marad. Az szintén különlegessé tette számomra a veszprémi közös munkát, hogy a feleségem a női főszereplő, a férfi színésztárs pedig jó barátom – hangsúlyozta a rendező.

Sengát Kiss Szilvia játssza. – A darabban egy fiatal, profi táncost kell megformálnom, akinek élete a tánc, azonban egy váratlan utcai baleset során a lába roncsolódik. A történet fintora, hogy egy ritka betegség miatt lehetetlen számára a műtét, így nem marad más, mint örökké lábmerevítőt hordani, gyógyszert szedni, a nem múló fájdalommal élni és lemondani nagy szerelméről, a táncról. Ettől kezdve pedig nagyon mély lelki válságba, depresszív állapotba kerül, hiszen fel kellett adnia az álmát, amiért élt, dolgozott, küzdött. Életének legmélyebb pontjának közepén ismerkedik meg a férfiszereplővel, aki szintén nehézségekkel éli életét. A szerep megformálásának fő motívuma számomra annak az érzésnek, mély belső fájdalomnak a megkeresése, amit akkor éreznék, ha soha többé nem lovagolhatnék, Sengaként pedig nem táncolhatnék. 

A fiam ortopéd orvosával is konzultáltam az ilyen balesettel együtt élők járásáról, az érzéseikről, a fájdalmukról, sőt, még egy merevítőt is csináltattam a lábamra – fogalmazott a színésznő, aki úgy véli, két sérült ember egymásra hangolódása olyan, mint a szimfóniában a disszonáns hangok harmóniába hajlása. Megláthatjuk a darabban, hogy ha elveszítenénk valamit, a nagy álmunkat, ami számunkra az életet jelentette, akkor egy lehetőséget is kapnánk, hogy megtaláljunk egy másik kincset. 
Az Evert alakító Szabó Viktor megismerkedett Veszprémben egy autizmussal élő hölggyel, ami véleménye szerint nagyon fontos volt, ugyanis kölcsönveszi tőle picit a sajátosságait, a gondolatait, az érzéseit. – Belül vihar dúl, kívülről alig látszik valami – ezt a lelkiállapotot kell megjelenítenem, ami színészként nagy kihívás – mondta a művész és hozzátette: – Minden ember különleges, hiszen a különbözőségeink tesznek bennünket egyedivé.