A Pék Laci Zircen fogalom – festményeivel is segít, hogy otthon érezzük magunkat a Bakonyban (képgaléria)

A zirci városi könyvtárban Képek a Bakonyból címmel nyílt meg Pék László kiállítása. Ottó Péter polgármester a köszöntője előtt a közönség tagjait arra kérte, mondjanak egy-egy kifejezést, ami szerintünk jól jellemzi Lacit. „Aktív, a szíve a városé, unikum, egy fogalom" – ezek hangzottak el először. Talán nincs is olyan lakosa a kisvárosnak, akire ne lett volna hatással mindig kezdeményező személyisége. A városvezető szavai szerint bármihez hozzányúl, az megéled, mint kezei között a virágok, a rózsák. Életigenlést sugároz, talán ezért is olyan sok a zöld szín képein, és még az absztrakt alkotásait is Zirc és környéke ihlette – jegyezte meg a polgármester. Festőként Laci a legtöbb képét az apátság templomtornyairól készítette, de szerepel rajtuk többek közt a tündérmajori Mária-szobor, a cseszneki vár és a tési szélmalom. 

– A nevelőotthonban én szeretni és segíteni tanultam meg, azóta ezt teszem – jegyezte meg szerényen az alkotó kiállításmegnyitóján, de aki ott volt, csak azt mondhatja: nemcsak festményeit érdemes megnézni, aki csak teheti, beszélgessen minél többet a Pék Lacival, hallgassa meg történeteit. Nevetni is sokat fog azokon, és ha hallja a rengeteg, egy életben szinte elképzelhetetlen mennyiségű nehézséget, amit leküzdött, jókora muníciót kap a kitartáshoz, ahhoz, hogy saját dolgaival boldoguljon. 

A kiállítást lapunk, a Napló és a veol.hu újságírója, Tóth B. Zsuzsa nyitotta meg. A következő beszéde hangzott el:

„Szeretettel köszöntök mindenkit, akik itt most mindannyian nyilván arra számítanak, hogy bemutatom a kiállító alkotót, Pék Lászlót. De vajon mi újat lehet mondani Zircen egy közkedvelt zirci közszereplőről a zircieknek? Túl egyszerű lenne annyival elintézni a választ, hogy semmit, hiszen őt mindenki ismeri. Láthatták már festményeit számos kiállításon, vele kirándulhattak azokon az utakon, amelyekről soha nem tért haza üres kézzel. Vagyis inkább zsebbel, mert bizony rögeszmésen hazamentett mindenhonnan az évek során egy-két érdekes növénypalántát, magoncot. Amelyek aztán szépen megeredtek a kertjében, ahonnan örömmel osztja szét a felesleges termést nyáron. 

Aki esetleg mégsem ismerte, annak bemutatkozott képeivel még a Covid idején is, amikor a tőle megszokott humorérzékkel fityiszt mutatott a bezártságnak, és a zárva tartó zirci üzletek kirakataiban állította ki képeit. Nem kis sikert aratott, sokan gratuláltak a remek ötlethez. 

Ismerik a gyerekek is, akiket Mikulásként örvendeztet meg ötven éve, és azok a határainkon túli szegény sorsúak szintén, akiknek fáradságot, időt nem sajnálva gyűjt hosszú hónapokon át, hogy év végén aztán örömet szerezhessen. Ismerik a városházán és a városban is mint egykori képviselőt. Aktív közösségi életet élve tagja a helyi énekkarnak, és ő vezeti a nyugdíjasklubot. Nevéhez fűződik a kórusok egyházzenei hangversenye és a megyei nyugdíjasklubok sakk- és keresztrejtvényfejtő versenyének szervezése. 

Őt még az idegenek is megismerik előbb-utóbb. Hiszen ő mutatja be a turistacsoportoknak az általa oly sokszor megfestett apátságot, és a város egykori kertészeként körbekalauzol mindenkit az arborétumban. Az első, vele közös emlékeim nekem is onnan valók. Pöttöm lány voltam, talán ötéves, amikor családommal és a rokonság lévén Laci családjával az évszázados fák közt sétáltunk. Emlékszem, amikor kérte, hogy próbáljuk meg átfogni azt a hatalmas tölgyfát, ketten talán átérjük a törzsét. Nem értük át, de az élmény a retinámba égett, az emlék örökre megmaradt, és a kép megelevenedik, ha fát ölelő embert látok. 

Azt sem feledem, amikor szüleimhez öt apró fenyőcsemetével állított be. Az időközben hatalmasra nőtt fák egyike még ma is áll a szülői ház előtt, védelmet nyújtva az odúban fészkelő és az etetőn csemegéző madaraknak. A nyári hőségben árnyat adott, és azt sem bántuk, hogy a gyökere már felnyomta a térkövet, száradó, hulló tűleveleit naponta söpörhettük. Pék Laci hozta – mondtam, ha vendég tért be, és a gyönyörű fenyőket csodálta. Ki tudja, hány ajakról, hány udvaron, kertben hangzott még el másutt is ez a néhány szó. Neki pedig ez olyan természetes! Amint az is, hogy otthon kiül a kertbe, és festi az apátságra nyíló panorámát, ritkítja és osztogatja a palántákat, látogatja a rászorulókat. 

Nagy boldogsága az unokák öröme, a gyerekek valahogy ösztönösen érzik, hogy ki tud egyetlen szempillantás alatt egy húron pendülni velük. Lacit egyszerűen imádják. Elgondolkoztató ez a szociális érzékenység annak ismeretében, hogy milyen nehéz gyermekkora volt. A szegény, tizenkét gyermekes családból ő és két testvére éveket töltött állami gondozásban. Mégsem kerüli nagy ívben a dégi kastélyt, sőt, rendszeresen visszalátogat a hatvan éve általa ültetett facsemetéhez. De arra nincs szó, hogy mi mindent kaptunk tőle mi, mindannyian, akik ismerjük őt. A zirci és a város környéki templomokat, épületeket, a Bakony tájait, erdeit megörökítő olaj-, akril-, akvarellképeinek egy részét már láthattuk korábban, mások pedig mostanában készültek. Az ő szemével nézve a tájakat, természeti és épített örökségünket, azok is kirándulhatnak, akik már székben ülve, képzeletben kénytelenek ezt megtenni. Közvetlensége, nyugodtsága, pozitív életszemlélete példa lehet mindannyiunk számára. Legyen is az!"