Petőfi kettőszáz

Hej, te magyar puszta, sík alföldi róna.

Tisza, te a síkság szeszélyes folyója.

Négyökrös szekerek és ti kurta kocsmák.

Kurjantó csikósok, betyár járta csárdák.

Pattogó ostorok, esteli harangszó,

Szomjas pór menyecske, kezében a korsó.

Gémes kút vályúval, legelésző gulya,

Nyargaló ménesek, nótázó furulya.

Hangos fűzfő sípok, szilaj nádparipák,

Nádasból reppenő megijedt vadlibák.

Régi játszó társak, gyi lovam, gyi betyár.

Kifáradt a lovas. Sárga cserebogár.

Mindnyájan tudjátok, éppen kétszáz éve

Született meg honunk kiváló elméje.

Jöttét nem jelezte fénylő égi csillag,

Angyalok sem szálltak le a földre aznap.

Nem grófi sarj ő, nem kastély szülötte,

Három királyok sem hódoltak fölötte.

Egyszerű családban látott napvilágot.

Mikor a fagy rajzolt ablakra virágot.

Isten áldotta őt bőségesen ésszel.

Éveinek számát nem mérte bő kézzel.

Rövid életébe mégis sok belefért.

Örökre fennmarad az ő neve ezért.

Júliához írt szerelmes versei

A magyar lírának ékes remekei.

János vitéz is ért útjának végére.

Rátalált réglátott édes szerelmére.

Márciusi ifjak egyik vezetője.

Nemzeti dalunknak nem csupán szerzője.

Lelkesítő hangon önmaga szavalta.

Halljátok magyarok, hí minket a haza.

Napjaink gondjai is megszaporodtak.

Kellene személyed, szavad a sokaknak.

Bizony, nem jött még el a Világszabadság.

Lenne tennivalód úgyszintén manapság.