Vakszerencse, mit látunk meg, vagy mindannyiunkban van egy kis Amélie?

Audrey Tautou talán legjobb alakítása volt a filmben, amelyben a párját a magyar származású Mathieu Kassovitz játszotta, aki zseni, feltétlenül meg kell nézni más szerepeiben is. De ez csak kis kitérő, bocsánat. Azt akartam az Amélie-vel felvezetni, hogy egyszer én is belekaroltam egy vak férfiba, hogy végigvezessem a belvároson, és közben vidám történetekké alakítva mondtam el neki, amit épp láttam. 

Azt hittem, újságíróként az egyik legjobb sztorim lesz, hogy saját tapasztalataim alapján írom meg, a gyengén látóknak önkéntes kísérőkre van szükségük, akik segítségével eljuthatnak oda, ahol intéznivalójuk van. Nem sokan voltak kíváncsiak a cikkre, de célját elérte: akadtak jelentkezők. Nekem pedig sokkal nagyobb ajándékot jelentett, hogy az idős férfival tarthattam, mint a látássérülteknek a felhívásuk megjelentetése. Annyi mindent tanultam tőle egy óra alatt, feltöltött életkedve, -tapasztalata. Volt egy mondata, amely gyakran eszembe jutott, amikor lányomnál súlyos diagnózist állapítottak meg. ,,Drága vakjaim! Rengeteget köszönhetek klubtársaimnak, nem örülök, hogy elvesztettem a látásom, de különben nem ismertem volna meg őket" – így fogalmazott. Vakszerencse, hogy munkám révén találkozhattam vele. Így is évekbe telt, míg lányom betegségében megláttuk a jót is.
Véletlen, hogy olyan nagy szemekkel néz a filmben mindig Amélie? Engem arra emlékeztet, lássuk meg, ami nekünk, másoknak jó, ahhoz nem is szó szerinti éleslátás kell.