Kézilabda-vb: sok sebből véreztünk, nem is jött össze a célkitűzés

A Magyar Kézilabda Szövetség egyértelmű célt jelölt ki a 2019-es világbajnokság előtt: a Csoknyai István-Vladan Matic páros által vezényelt válogatottnak a legjobb hét között kell végeznie. Ez az olimpiai kvalifikáció szempontjából lett volna nagyon fontos. Azt is tudtuk, hogy még a nyolcadik hely sem lenne rossz, hiszen szinte biztos, hogy a vb-nyolcadik is olimpiai selejtezőt vívhat jövőre.

A magyar csapat egy első látásra könnyűnek tűnő csoportban kezdte a szereplést Koppenhágában, azonban már a nyitány bebizonyította – amit például Csoknyai István hetek óta hangsúlyozott -, hogy senki ellen sem mehetünk biztosra, a küzdőszellem visszaesését, a dekoncentrációt ugyanis bármelyik ellenfél képes megbosszulni.

Az első fordulóban csak ikszeltünk az argentinokkal, majd Angolát és Katart magabiztosan vertük. Sajnos Egyiptom már nagy falatnak bizonyult, s mint később kiderült, a veszprémi mester, David Davis nemzeti együttese elleni döntetlenért súlyos árat kell fizetni.

A svédek elleni derbi jó magyar játékot hozott, de bravúrt nem, így csoportunk második helyéről, csak egy vitt ponttal léptünk a középdöntőbe.

Ahol brutális program várt ránk, hiszen a bombaerős házigazdával kezdtünk, majd másnap jött a Tunézia elleni kulcsmeccs. A dánoktól a papírforma szerint kikaptunk, ez egy abszolút vállalható produkció volt, a másnapi derbire gondolva, főként fiatalok hozták le a 60 percet.

Az említett kulcsmeccsen magabiztosan kézilabdáztak a mieink, nem adtunk esélyt Tunéziának, de a másik afrikai vetélytárs miatt még izgultunk. És nem is alaptalanul.

Egyiptom hét találattal verte Tunéziát, és mivel a csoportkörben ikszeltünk a „fáraókkal”, a gólkülönbség rangsorolt a két csapat között. Ha megússzuk egy minimális vereséggel a norvégok elleni záráson, mi jutunk a legjobb nyolc közé (és játszhatunk a hetedik helyért), ha nem, Egyiptom örülhet.

Hát, a minimális (5 gólos mínusz is belefért volna) vereségtől sajnos nagyon távol voltunk a szerdai összecsapáson, Norvégia – különösen a második félidő elejét megnyomva – úgy gázolt át rajtunk, mint egy profi alakulat egy hobbicsapaton, kilenccel kaptunk ki.

Az utolsó találkozón kiütközött a magyar válogatott összes hibája: lassúak voltunk, fáradtak, enerváltak, kénytelenek voltunk sokat cserélni és nem állt össze a védekezésünk. Utóbbi olyan gyenge volt, hogy kész csoda lett volna, ha valamelyik kapusunk bravúrt hoz.

Összességében tehát nemzeti együttesünk elmaradt a várakozásoktól és a célkitűzéstől. Az alakulatot rengeteg nehézség sújtotta a vb alatt: Balogh Zsolt és Bodó Richárd meccseket hagyott ki sérülés miatt, Iman Jamali keresztszalag-szakadást szenvedett, őt meg is operálták azóta. Nem volt igazán helyettese Lékai Máténak és Bánhidi Bencének, ők túl sok percet töltöttek a pályán, ami hibaszázalékukon is meglátszik. Lékainak középdöntő elején született meg a kisgyermeke, emiatt, az előzetesen megbeszéltek szerint, hazautazott néhány órára, ami nyilván szintén nem tett jót a regenerációnak.

Ugyanakkor nem lehet csak a fentiekre fogni a kudarcot, látszott, hogy sokkal több időre lenne szükség a csapatépítéshez.

Messze kerültek az olimpiai álmok

Tizedikek lettünk a világbajnokságon, így a tokiói ötkarikás játékok most nagyon távol kerültek tőlünk, finoman szólva sincs kezünkben a sorsunk. A folytatásban szurkolnunk kell Brazíliának és Egyiptomnak, hogy nyerje meg saját kontinensbajnokságát, de ez még nem elég. Azért is szoríthatunk, hogy a jövő évi Európa-bajnokságon olyan válogatott szerezzen aranyérmet, amely előttünk végzett a vb-n. Ezenkívül még egy bravúros Eb-szereplés menthetne meg minket attól, hogy Rio után újabb olimpia maradjon ki a magyar férfi kézilabda történetéből.