Pedig csak kék öves akart lenni Somlai János

– A taekwondo művelőinek lelkileg és fizikailag kapaszkodót nyújt, gyógyulást hoz. Nekem új életfilozófiát adott, valahol életformámmá vált a sajátos viselkedésmódot kínáló küzdősport, tartást és önbizalmat adott, pedig egykoron csupán az volt a célom, hogy eljussak a kék övig, a többi hab volt a képzeletbeli tortán – mesélte Somlai János, aki hajdanán cselgáncsozott a királynék városában. Aztán a hetvenes évek elején, az itteni egyetem elsőéves diákjaként a kezébe került annak a Galla Ferenc judo-mesteredzőnek az egyik könyve, akinek a honi karate fellendítésében elévülhetetlen érdemei vannak. A későbbi tanszékvezető kiadványában meglátott egy lábtechnikai rúgást, majd rávágta: ezt neki ki kell próbálnia. Levelet írt a már kilencdanos Harmat Lászlónak, a hazai taekwondózás megalapítójának (…még válaszborítékot is küldött), mondván, tájékoztassa, ha csatlakozhat a soraikhoz, de arra az első edzésre csak 1977. szeptember 7-én került sor a budapesti Népművelődési Intézetben. Aztán hetente háromszor utazott fel az ottani edzésekre. – Akkortájt nem igazán támogatták, vagyis inkább nem is engedélyezték az országban a távol-keleti harcművészeteket – jegyezte meg, majd elárulta: két év gyakorlás után, kék övesként engedélyt kapott arra, hogy megyeszékhelyünkön tető alá hozza az első vidéki taekwondo-műhelyt. 

Az egyetem minisztériumi ösztöndíjasaként arra vágyott, hogy segédedző lehessen. Intézményi tornacsarnokuk régi erősítőtermében voltak az első tréningjeik, tagjaik főként cselgáncsozókból kerültek ki, aztán – miután szárnyra kaptak a létezésükről szóló hírek – mind többen lettek. Vidékről is érkeztek hozzájuk, a közgazdasági szakközépiskola akkori tornatermében már száznál is többen voltak, előfordult, hogy a jelenlévőknek az öltözőből vezényelte a feladatsorokat, mert nem fértek el. Noha mindent átszőtt a szigorúság, a résztvevőknek megtetszett a légkör, az valósággal rabul ejtette őket. Az addig csak mozikban láthatott harcművészet mifelénk is létjogosultságot nyert. Nemsokára a helyi Volán SC szakosztályaként működtek, majd beköltözhettek az egyetem nagytermébe. 

Első övvizsgájukon reggeltől estig kétszázan, éjfélig pedig további százan adtak számot felkészültségükről. A bázistechnikákra alapozva – a formagyakorlatokon és formai küzdelmeken át – eljutottak az éles küzdelemig, az önvédelemig, majd a keménységet és ügyességet fejlesztő töréstechnikákig. Tudták, hogy pusztán a technika gyakorlása senkit sem tesz harcművésszé, a végső cél csak megfelelő lelki töltéssel és szellemi felkészültséggel érhető el.

Az első időszak a gyakorlás jegyében telt, aztán hazai versenyeken és országos bajnokságokon is elkezdtek sikerrel szerepelni. Somlai János indult a nápolyi Eb-n, ahol törésben egyetlen deszka választotta el az aranyéremtől. Később a szintén veszprémi Borsos Józseffel ott voltak a glasgow-i vb-n is, ott a válogatottunkkal ötödikek lettek. – Huszonöt évesen kezdtem el foglalkozni a taekwondóval, öt év alatt jutottam el a fekete övig, így akkor már idősnek számítottam a versenyzéshez, ezért úgy döntöttem, hogy a folytatásban inkább továbbadom a bennem lévő tudást – vallotta be. A tanítványok pedig túlszárnyalták, a nemzeti csapat gerincét a kilencvenes években a veszprémiek alkották. Előbb Rajkai Andrea, Papirovnyik Mónika, Hoffmann Rita, Kandikó Zoltán, Vajky László és a Gipp fivérek, majd utánuk Sisak Zsófia, Szalai Renáta, Bécsi Nikoletta, Kosztyu Veronika, Mucsy Petra és Pazár Gitta gyűjtögette előszeretettel a különböző színű medálokat. Az összetartó gárda sikereivel tovább öregbítette a veszprémi taekwondózás hírnevét, szerényebb körülmények között elért hőstetteikkel motiválták az utánuk következő nemzedéket. Az elődök a rangos viadalok előtt – munkahely mellett – reggel és este is edzettek, közben futottak, így erőnlétileg is az ellenfelek fölé nőttek. Napról napra jobbak akartak lenni, hogy válogatottak lehessenek és külföldre mehessenek. – Pedig abban az időben nem repülőgéppel, hanem autóbusszal szeltük keresztbe a kontinenst. A davosi Eb-re is így mentünk, de mert nem volt szállásunk, a közlekedési eszközön, katonai hálózsákokban aludtunk, ám olyan hideg volt, hogy a kóla megfagyott az üvegében. Ennek dacára összes utazásunkra szép emlékként gondolok vissza. Sportolóink fanatikusak voltak, nem kellett ellenőrizni őket, ha húsz fekvőtámaszt kértem tőlük, akkor biztosan harmincat csináltak. Rajkai Andrea például olyan karban volt, hogy a sikeres vb-elődöntője után nyomban, pihenés nélkül megvívta a fináléját is, hogy aztán felállhasson a dobogó legmagasabb fokára.

A Veszprémi Taekwondo SE hazánk egyik legsikeresebb köre lett, ahol 2020-tól Kerekes Balázs vezeti és koordinálja a rúgásokra, ugró rúgásokra, ütésekre, hárításokra épülő látványos harcmodort, a pusztakezes önvédelmi és közelharcrendszert. Mint főhősünk elmondta, időszerű volt, hogy átadja a gyakorlati edzésvezetési feladatok irányítását az utód modernebb edzésvezetési elveinek és módszereinek. – Az egyesületben az idősebbeknek még tartok edzéseket, hetente egyszer. Viszont a sportágtól más tekintetben sem szakadtam el, az országos szövetség rangidős elnökhelyettese vagyok, ezen minőségemben hazai és nemzetközi ügyeinket próbálom a helyes mederben terelni – tette hozzá, majd civil tevékenységéről is számot adott, így megtudtam, hogy hosszú ideig a Pannon Egyetem radiológiai tanszékén dolgozott, ahol a nyugdíjazásáig kutatott és oktatott, de a fővárosi Izotóp Intézetnek is volt munkatársa. Mivel szeret tanítani, most is tart előadásokat az egyetemen. Kérdeztem tőle, egy nap hogy jutott neki idő ennyi mindenre, erre úgy felelt: keveset kell aludni és mindent koncentráltan végezni. E tekintetben a taekwondónak sokat köszönhet.

– Szerencsés vagyok, hogy Harmat nagymester első magyarországi edzésén részt vehettem, az ellenben szomorúsággal tölt el, hogy abból a társaságból már csak én vagyok folyamatosan aktív tagja harcművészetünknek. Amitől sok örömet kaptam – nyomatékosította, majd felidézte többhetes észak-koreai edzőtáborukat a nyolcvanas évekből („…ha a helyzet úgy hozza, azok a katonák ölni is tudtak volna” – árulta el), majd megemlítette, mikor később a koreai válogatott Veszprémben időzött. Később a sportágalapító nagymesterükről, Choi Hong Hi tábornokról is anekdotázott, akivel sokat beszélgettek Harmat Lászlóval hármasban, és aki rajongott a magyar gulyásért. Egyszer világszövetségük bécsi központjában töltött tíz napot, amikor is egy teremben aludt, míg a többi ideje a taekwondóról szólt, mert a távol-keleti mesterek napközben csak őt istápolták. Éjszakánként pedig karateanyagokat tanulmányozott videomagnón. Azonban ennél is nagyobb boldogsággal hangsúlyozta, hogy egyetemi docensként sikerült a királynék városában létrehozniuk egy együttműködő csoportot, mert, mint utalt rá: a sport nem kizárólag a győzelmekről szól, hanem a közösségteremtésről is. Klubjában ugyanis – a sporton keresztül – remek csapatot kovácsolt össze, ahol olyan kapcsolatok és barátságok szövődtek, amelyek végigkísérik az életüket, jobbá téve azt. A veszprémi taekwondózás atyja csak jót kapott a sportágától, s mint végezetül hangsúlyozta, számára az jelentette a legnagyobb boldogságot, ha a tanítványainak szólt a Himnusz.