A vázsonyi hangszerkészítő - Ferenc nagybőgőjén a londoni filharmonikusok játszanak

- Nagyon fontos, hogy a hibákból tanulni kell, nem megsértődni arra, aki észre veszi - állítja Szórádi Ferenc.

A vázsonyi cigányember egyike volt annak a hat személynek, akiknek a kisebbségi kultúra megőrzéséért végzett munkáját Lasztovicza Jenő, a megyei közgyűlés elnöke oklevéllel ismerte el a decemberi megyei kisebbségi napon Pápán.

- A különböző mesterfogásokat bátyámtól, Jenőtől lestem el, aki Németországban kitanulta a hangszerkészítő mesterséget. De nyilván nagyon fontos lehet a családi háttér is, hogy a zene mindig része volt az életünknek. A fater, ahogy ma is emlegetik a keresztnevével, az Öreg Leó, elismert muzsikus volt Vázsony környékén.

Prímásként játszott több zenekarban is. Csótról nősült Kapolcsra, onnan költöztek ide. A muter családja is tele volt olyan emberekkel, akik valami művészi dolgokat csináltak.

Festettek, hímzett díszdobozokat csináltak  kezdjük az ismerkedést a családi háttérrel egy jobb sorsra érdemes ház szépen berendezett, rendben tartott nappalijában. Később átmegyünk a műhelyként használt apró hátsó kamrába, ahol egy kész cselló mellett több másik hangszer még formálódó darabjai láthatók.

- Bőgőt, brácsát, csellót csinálok inkább, néha hegedűt is, de az annyira valahogy nem vonz. Nagyon sok van belőle, mindenki a neves olasz hangszereket, a Guarnieri, Stradivari hegedűket próbálja utánozni. Formában, hangban szeretnék ugyanazt adni. Bele vannak bolondulva a lakkokba. Azt mondják, az a legfontosabb, meg persze a fa.

No, itt meg is álltunk egy kis anyagismeretre. A vonós hangszerek nyakát valamilyen keményfából csinálják, a fogólap, a kulcsok anyaga midig ébenfa, ahogy a jobb áltámaszok is abból készülnek. Mindig fenyőből készítik a hasát, az előlapot és a pálcika szerű lélekfát, ami összeköti azt a hátlappal, hogy a hangot átvigye.

- Az oldalát, a hátlapját és a csigát ugyanolyan fából kell készíteni, de itt már lehet válogatni. A bőgőt legtöbbször nyárfából készítem, a csellót, brácsát inkább jávorból. Használtam már vadcseresznyefát is csellóhoz, annak ércesebb hangja van a keményebb fa miatt. Megkopogtatom a deszkát, aztán a hangja megmondja, lehet-e jó hangszert készíteni belőle, ha minden mást jól csinálok. A cselló hátlapját egy deszkából készítem, de a bőgőét általában kettőből toldom össze. A régi mestereknél nem volt ritka az sem, hogy három darabot raktak össze - vezet be a műhelytitkokba.

Hogy tovább bonyolítsuk a dolgot, Ferenc szerint vannak olyan hangszerkészítők, akik esküsznek a csíkos fára. Nagyon értetlenül nézhettem, hisz a zebra mintáról nekem addig legfeljebb győzikés dizájn ugrott be. A csíkos fa alapanyaga olyan fából készült, ami a nagy szél miatt, vagy más okból nem egyenesen nőtt. Amikor felszeletelik deszkára, a görbeség miatt szét vagdosott rostjai csíkosnak látszanak. 

- Én még azt is elhiszem, hogy valaki ezt szebbnek látja, ha éppen ez tetszik neki jobban, de a hangzásban én még nem tapasztaltam különbséget, pedig már húsz éve hallom, milyen is lesz a végeredmény.

Azt mondja, első lépésként megöregíti a fát, illetve megérleli.

- Olyan lesz, mintha már száz éves lenne. No, ez már tényleg valódi műhelytitok, még lesz egy ilyen a lakkozásnál is. Persze, balgaság lenne azt hinni, hogy pont most tudjuk meg, hogyan is kell csinálni.

Ha egy hangszerkészítő ismeri ezeket az eljárásokat, nem igen mondja el másnak, hisz ez is segíti, hogy ő jobbat csináljon. Én a bátyámtól tanultam, hogyan kell öregíteni a fát vagy a lakkot kikeverni. No, meg kísérleteztem is, ami nem mindig jött be.

Ferenc szerint az anyag és a lakkozás fontos, legalább ennyire meghatározza a minőséget a plasztika, hogy hogyan alakítja a formákat. 

- Egy domborúbb, mélyebb hangszer másképp szól, mint egy másik. Lehet kísérletezni, meg enélkül is lesz különbség közöttük. Én sem csinálok két egyforma hangszert.

Megemlítem, hogy feleségével, Rupa Évával közös zenekarukban, a Rupa Family-ben ő gitározik. Biztos a saját hangszerét is maga csinálta.

- Gitárt én nem csinálok. Óriási a különbség a pengetős és a vonóshangszerek között. Még a végén nem is sikerülne. Sokkal többet ér az az időm, ha addig inkább egy bőgőt vagy csellót csinálok.

Visszatérve a vonósokra, azt mondja, ég és föld a különbség egy kézzel készített és egy gyári hangszer között.

- A legfontosabb eltérés a pontosság miatt van. Én százötven-kétszáz évvel ezelőtti minták formáját, méreteit követve dolgozom. Nálam minden szabályosan illeszkedik, másképp vannak megdolgozva a sarkok, az ívek. Valami olyan lehet ez, mintha egy szalagon szerelt autót egy Rolls-Royce-al hasonlítunk össze.

Azt mondja, sok idő és gyakorlat kell a jó munkához. Eleinte találtak kisebb-nagyobb hibákat a hangszerein, amiket lehetőség szerint kijavított, és persze később már igyekezett elkerülni.

- Ha elkészült a hangszer eljátszok rajta valamilyen cigány dallamot. Ilyenkor derül ki, hogy hogyan is dolgoztam. Talán nem rosszul. Németországban, Amerikában, Koreában is vannak olyan hangszerek, amit én csináltam, egy bőgőmet meg a Londoni Filharmonikusoknál használnak.