Munkácsytól a kortársig - Pákh Imre műgyűjtő

- Hogyan kezdődött a gyűjtési szenvedélye?

- Bélyeggyűjtéssel, valahonnan örököltem egy kisebb bélyeggyűjteményt. Amikor kimentem tanulni Szentpétervárra, megismerkedtem az orosz népművészettel, elkezdtem ikonokat gyűjteni. Ez máig megmaradt, az ikongyűjteményem  egy  része Amerikában van, a házamban.

- Ikonokat családi indíttatásból gyűjtött?

- A diákok körében divat volt ikonvadászatra járni. Ez azt jelentette, hogy a második világháború után, a '40-es, '50-es években sok elhagyatott falu volt Szentpétervár környékén, ahova vagy nem vezetett út, vagy kihaltak. Mikor az emberek elhagyták a falut, az ikonokat ott hagyták, nem volt rájuk igény. A '60-as években az ikongyűjtést felkapták a diákok.

- Művészeti vagy vallási szempontból érdekelték az ikonok?

- Csak annyi a művészeti kötődésem, hogy az első feleségem, akivel ott találkoztam Szentpéterváron és ő amerikai volt, írt egy dolgozatot az orosz ikonról, akkor egy kicsit jobban megismertem azokat, de a gyűjtésnek pusztán divat jellege volt. Az ikonokat elsősorban mint üzleti lehetőséget fogtam fel, ez egy hívő ember számára biztosan szentségtörés. Diákként, ha értékesíteni tudtam valamit, kiegészítette a havi jövedelmemet.

- Az üzleti érzéket szüleitől örökölte?

- Valószínű, akárcsak a művészet iránti affinitásomat. Apám a háború előtt vállalkozó volt. A sírkőüzem mellett  Svédországból importált Magyarországra svéd gránitot  Kárpátalján fuvarozási vállalatot működtetett. Jól menő vállalkozó volt az apám.

- Mikor jött rá, hogy ön is ért az üzlethez?

- Amikor iskolába jártam - nem emlékszem, hanyadik osztályos lehettem -, az egyik barátomnak volt egy biciklije. Nekünk még a régi jólétből visszamaradt pár dolog - nem sok, mert majdnem mindent elkoboztak az oroszok -, sokféle biciklialkatrész is, és amikor a barátomnak alkatrészre volt szüksége, hozzám jött kérni, én meg eladtam neki. Minimális összegekről volt szó, de rájöttem, ebből meg is lehet élni. Diákkoromban ezt az üzletelést továbbfejlesztettem, úgy hívták akkor, seftelés. Minden diák seftelt, különben nem tudott megélni abból a pénzből, amit kapott.

- A seftelés szó nálunk elég pejoratív.

- A seftelés? Ha az üzletelés jobban tetszik, írja azt. Sefteltünk, mint az a több ezer magyarországi külföldi diák, aki Oroszországban élt. Mondhatnám úgy is, cuccoltunk. Az ember itthon megvette a cipőt, a zakót, a pulóvert és eladta diák barátainak Szentpétervárott. Rá voltunk szorulva, lehetséges, hogy ezt az üzleti érzéket a körülmények hozták elő belőlünk. Nem üzleti családból származom, családunk tagjai inkább az állami szférában dolgoztak, a férfiak a külügyben vagy a katonaságnál, kivéve apámat, aki azért nem lett honvédtiszt, mert baj volt a gyomrával.

- Ugorjunk egy kicsit előrébb az időben! Úgy olvastam, a '80-as években kezdett XIX. századi festményeket vásárolni.

- Az ikon mindig megmaradt, de később elkezdtem gyűjteni a XVIII. századbeli romantikus képeket, elsősorban olasz és francia festőket, néhány évvel később pedig eljutottam a XIX. századig, a francia és az orosz festők műveihez. Soha képet még nem adtam el. Ikont diákkoromban adtam el, azóta azt sem. Gyűjtő vagyok, egy-két festő és téma iránt van affinitásom, azokat kezdtem gyűjteni.

- Olvasott szakirodalmat, képezte magát, kapott tanácsokat szakértőktől arról, kinek a festményeit érdemes gyűjteni? Vagy pusztán saját érdeklődése alapján dönt?

- Számomra az az első és legfontosabb érv, hogy a kép tetszik-e vagy sem. Sok kritika is ért, ér, miért gyűjtöm ezt vagy azt a festményt. Én nem múzeumban állítom ki a képeimet, hanem otthon, naponta élnem kell velük. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha tetszik egy kép, azt rögtön meg is veszem.
 
- Szakértőnek, műértőnek  tartja  magát?

- Nem vagyok sem szakértő, sem műértő. A szó szoros értelmében gyűjtő sem vagyok, mert véleményem szerint egy igazi gyűjtő kortárs képeket gyűjt, és majd az unokák elmondják a nagyapáról, hogy jó szeme, ízlése volt vagy egyáltalán nem értett semmihez. A magamfajta embert inkább képvásárlónak nevezném; megvesszük azt a képet, ami nekünk tetszik, van rá anyagi fedezet.

- Van rá anyagi fedezet?

- Munkácsyra még jut.

- Hogyan, miből finanszírozza a képek vásárlását?

- Vállalkozó vagyok és befektető, az üzleti tevékenységemből telik erre. Engem általában minden Munkácsy-képpel megkeresnek, de régen eldöntöttem, nem cél, hogy minden Munkácsy-képet megvegyek. Jól kell tudni képet venni.

- Hány képe van otthon?

- Munkácsyból negyven, a többiből talán még száz. Amikor a XIX. századi festményeket gyűjtöttem, magyar festőkkel is kezdtem, ma kizárólag csak magyar művészeket gyűjtök. Eljutottam a XX. század első harmadáig, a kortárs művészetig még nem, de valószínűleg ez a következő lépés. Nálam ez időbe telik.

- Valamennyi képet kiállítja otthon?

- Ez a negyven Munkácsy-kép valamikor ott volt a házamban, most, hogy a kiállítás Magyarországon látható, van egy-két üres falfelület, de szinte majdnem minden képet pótolni tudtam egy másikkal.

- Miért szeretjük mi Munkácsyt, az ő műveit?

- Munkácsy a legkedveltebb magyar festőművész. Hihetetlenül tehetséges ember volt, ezért lett ő a legnagyobb magyar festő, amivel nem mindenki ért egyet, de hogy a legismertebb a világon, az biztos. Ne a szakma mondja meg, ki a legnagyobb festő, hanem a közönség, és a közönség ezt bebizonyította: a Munkácsy-kiállítás látogatottsága meghaladta az egymillió nézőt. Szeretem Szinyei Merse Pált, Rippl-Rónait és a többi magyar festőt, de ezek a nagy talentumú művészek nem tudták megismételni Munkácsy sikerét Magyarországon. Munkácsy sokkal több, mint egy piktor. Ő egy nagy magyar, az emberek átélik ezt a képeit nézve. Ősi, nemzetegyesítő erővel bír, talán az aranycsapat volt utoljára vagy Papp Laci, aki egy irányban ennyire meg tudta mozgatni a nemzetet. Munkácsy ilyen, igazi magyar hős.

- Megmaradt magyarnak külföldön is.

- Munkácsy úgy fogalmazott, amikor nagyságáról beszéltek: Legnagyobb dicsőségemnek azt tartom, hogy én, mint a nemzet hű fia, dicsőségét és hírnevét növelhetem. Ilyet csak egy nagy magyar ember mondhatott. Hiába élte le élete nagyobb részét külföldön, Munkácsy Párizsban is megmaradt nagy magyar embernek. Amikor a kiállításokon elvegyülök a látogatók között, hallom, hogy az emberek büszkék arra, hogy Munkácsy magyar volt, egy nagy talentumú géniusz, és mi ehhez a nációhoz tartozunk. Ilyen embert érdemes példaképnek tartani és érdemes követni.

- Az ön számára is fontos a magyarságtudat, a nemzeti hovatartozás. Ön is nagy magyar?

- Normális magyar ember vagyok, akinek a nemzet sorsa nem közömbös. Ha tudok valamit ez ügyben eljárni, valamiben segíteni, akkor azt a lehetőségeimhez képest próbálom megtenni. Nem vagyok különb, mint más magyar ember, esetleg a lehetőségeim mások.