Levente tizenöt évesen

A közelmúltban Wöller István egykori levente osztotta meg tapolcai gimnazistákkal második világháborús emlékeit, s mutatta be memoárját egy rendhagyó történelemóra keretében.

- A nyolcadik osztály befejezése után, 1943 szeptemberében az akkor hatályos törvények szerint jelentkeznem kellett leventeképzésre. A Zala megyei Gétyén születtem, kisparaszti szülők tizedik gyermekeként. Az elemi iskolát helyben végeztem, és a többi hozzám hasonló korú fiúval együtt leventeképzésben részesültem. Heti egy alaki kiképzés, lőgyakorlat, katasztrófaelhárítás. Ezzel együtt szüleim révén korán belekóstoltam a munkába, aratásban, kapálásban is volt részem bőven.

- Arra azonban még álmomban sem gondoltam, hogy tizenöt évesen, leventeként még Németországot is megjárom - mondta Wöller István a gimnazistáknak.
1944-ben Szálasi rendelkezése nyomán minden 1929-től született leventének jelentkezni kellett a faluban egy megadott helyen, egyheti élelemmel, váltó alsóruhával, tisztasági felszereléssel, takaróval. Édesanyám ekkor beteg volt, így unokanővérem sütött, főzött nekem.

Emlékszem, harminc diós laskapogácsa, szalonna, néhány alma, egy kis lábas, egy félliteres zománcozott pohár került a hátizsákomba, amit édesapám készített krumpliszsákból. A Pap-réten összegyűlt leventéktől a tanító köszönt el, a szülők, lányok sírva búcsúztattak minket. Tizenöt éves voltam, nem tudtam, mi vár rám.  1944. december hetedikén a Zala megyei kis faluból előbb Pacsára meneteltek az ifjak, majd onnan Keszthelyre gyalogolt a már több száz főre duzzadt leventecsapat.

- Az első megpróbáltatáson ekkor estünk túl, Zalaapátiban a szabadban töltöttük az éjszakát, ami decemberben nem volt kellemes dolog. De ekkor még hazaküldtek, a többi 1929-es születésű leventével együtt. Nem sokáig örülhettem, hiszen januárban ismét behívtak, majd rövid otthonlét után februárban megint búcsúzhattam a falutól és szüleimtől. Zalaszentmihályon vagoníroztak be minket, nagyjából harmincan kerültünk egy szalmával bélelt, dobkályhával ellátott, de tüzelő nélküli vasúti kocsiba. Ezt a koszttal és vízzel együtt az állomásokon szereztük be. Mintegy húsz vagon indult el Németországba, ezek egyikén utaztam én is.
 A leventéket mindenütt a bombázások nyomai fogadták, ugyanakkor éhesek, fáradtak voltak, a nem éppen komfortos út meggyötörte a tizenéves fiatalokat. De az is kínozta őket, hogy nem ismerték az úti célt. Azt nem közölték velük.

1945 március 6-án aztán félelem fogta el a fiúkat, ugyanis ekkor pillantották meg, hogy a vasúti töltés mindkét oldalát víz mossa. A ködös idő miatt a látótávolság is korlátozott volt, így ez még ijesztőbbé tette a nagy víz felfedezését. Aztán mindenki megnyugvására a szerelvény ismét szárazföldön kezdett zakatolni. Megérkeztek a célállomásra, amint azt később megtudták, az Északi-tengeren lévő Sylt-szigetre. A szigetet egy 11 kilométer hosszú mesterségesen kialakított töltés köti össze a szárazfölddel. Ezen vonatoztak át a magyar leventék.

- A szigeten aztán egy táborba kerültünk, ahol szedett-vedett, otthonról hozott ruháink miatt a német katonák sokszor kinevettek minket. Az étel is nagyon silány volt, és ráadásul mindenkit kopaszra nyírtak az ezen jól szórakozó vendéglátóink. Később megtudtuk, hogy minket a repülőparancsnokság állományába soroztak be. Aztán katonaruhát is adtak már a hat-hétszáz főnyi leventecsapatnak, de fegyvert nem. Kiképzésben is részesültünk, lövészárkot is ástunk, lőszert hordtunk és katonaigazolványt is kaptunk. A zsoldunk 30 márka volt. A németül éneklés nem nagyon ment, pedig a vezetésünkkel megbízott német főtörzsőrmester igencsak gyakoroltatta velünk. Aztán megszületett egy magyar leventedal, ami neki is tetszett. Aztán május 10-én azt vettük észre, hogy a németek nagyon idegesek, egyes csoportok lőfegyvereket hordanak a tengerbe, okmányokat, katonai könyveket égetnek. Négy nappal később a német katonák eltűntek a szigetről. Másnap angol katonák érkeztek, s tőlük tudtuk meg, hogy vége a háborúnak.

Azonban az otthon még távolinak tűnt, számos ellenőrzés, gyaloglás, vonatozás, táborozás állt még a magyar leventék előtt. Hamburg, Dortmund, Lintorf, ahol egy fogolytáborban helyezték el őket a szövetséges erők. Szigorú fegyelem, angol őrség, majd innen Borghorst következik, ahol mintegy 1600 magyar leventét helyeztek el. 1946 februárjában a Pockingh melletti gyűjtőtáborból vonattal utazhattak immár Magyarország felé, amerikai kísérettel. Március másodikán Bécsből indult a szerelvény, és mindenki izgalommal várta, hogy átlépjék a magyar határt. 

- Valaki felkiáltott, hogy itt a határ, mi pedig énekelni kezdtünk. Akik a határ közelében laktak, leugráltak a vonatról és egyszerűen eltűntek. Nekünk még igazoltatás, orvosi vizsgálat következett Komáromban, majd utána indulhattunk haza. Én is vonatoztam haza Gétyére, a német flakkos katonai ruhában. Keszthely felé közeledvén már állandóan csak betegeskedő édesanyám járt az eszemben. Amikor a házunk kapuján beléptem, apám első szavai ezek voltak: Anyád meghalt.

Hosszú ideig nem tudtam szólni, csak sírtam... Aztán lassan, nagyon lassan megindult a beszélgetés. Nálam volt a naplóm, amelyre hagyatkozhattam a történtek pontos felidézésekor, és amelyből aztán megszületett a közelmúltban bemutatott könyv is, mondta Wöller István.A leventeszervezetek a 12-21 év közötti, rendszerint iskolából kimaradt fiúk katonai előképzését és nemzeti szellemű nevelését szolgálták. A képzés során a testnevelés mellett jelentős hangsúlyt fektettek a fegyelemre és a valláserkölcsi nevelésre.

A leventeegyesületek gyakorlatain való részvételt a hatóságok a szülőkön kérték számon, és adandó alkalommal az elmaradásokért őket büntették pénzbírsággal vagy elzárással. A leventeoktatók többnyire tényleges tisztek voltak, akik a katonaságnál megszokott gépies engedelmességet, fegyelmet várták el, és sokszor értelmetlen fizikai megpróbáltatásoknak tették ki a rájuk bízott fiatalokat. A honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. a leventekötelezettséget kiterjesztette az iskolai ifjúságra is.