A vonal mindenhatósága

Nagy idők, nagy tanúja, Bernáth Auréltől tanult festészetet, esztétikát pedig Füst Milántól. Párizsban, a világ művészetének fővárosában él 1958 óta, még ismerte Picassót, Giacomettit, Vasarely-t, Schöffert és a többi legendát. Lebilincselő mesélő készséggel és hatalmas személyes ismeretanyaggal a birtokában tud beszélni olyan művészeti eseményekről, alkotásokról, amelyek számunkra az esztétika hűvös birodalmát képezik.

Konok Tamás a rendszerváltás után hazajött Budapestre, de Párizsban is fenntartja lakását.

A 83 éves mester azt mondja, mióta felesége meghalt, kicsit több időt tölt itthon, nagyon sokat dolgozott az utóbbi időben budai műtermében, a veszprémi kiállítás anyaga nagyrészt ebből állt össze.

- Szeretek Budán a házamban lenni, ahol nagy műterem van meg raktár. Ilyen szempontból működik a dolog, csak az idő szállt el. Megöregedtem. Az első lépcsőfoka az öregségnek, amikor felállnak a villamoson, a második, amikor bácsinak szólítják az embert, a harmadik pedig, amikor még sok szép évet kívánnak – fogalmaz tréfásan.

- Harminc évig nem járt Budapesten, miután 1958-ban kiment Párizsba. Megpróbálja ezeket az évtizedeket bepótolni, amelyek kiestek az életéből?

- Azt nem lehet. Az élet egy folyamat, egy kontinuitás. Véletlen volt, hogy akkor én kint maradtam. Ha nekem akkor meghosszabbítják az útlevelem, akkor hazajövök. De mivel nem kaptam meg, így aztán kint maradtam.

- Nagyon csábító lehetett akkor Párizs.

- Óriási nagy élmény volt, ami nagy változást is hozott az életembe. Kint váltam festővé. Olyan érzésem volt, mintha addig álló helyzetből szemléltem volna a világot, s kint nyílt ki előttem az az óriási forgatag hallatlan sok kiállítással, koncerttel, színházzal, kirakatokkal, emberekkel, az egész életformával, ami gyökeresen megváltoztatta a művészetemet. Olyan szellemi és művészeti közegbe kerültem, olyan művek közelébe, amelyeknek itthon még a megtekintése is lehetetlen volt. Az egész avantgárd művészet Párizsban volt, persze azóta ez nagyon sokat változott. Itthon természetelvű festészetből indultam el, s akkor egy krízis után tisztázódott le bennem, hogy mi az, ami érdekel, mit szeretek csinálni.

- Mikor döntötte el, hogy geometrikus absztrakt festészettel fog foglalkozni?

- Nézze, ez nem úgy van, hogy az ember egy reggel absztraktként ébred. Ez egy lassú folyamat. Átgondoltam, hogy én egy festőállvánnyal kiálljak a boulevard sarkára, az egyszerűen lehetetlen. Sokat utaztam akkoriban, Észak-Afrikában voltam, Hollandiában és kialakult bennem egy új látásmód, új törekvés, hogy ezeket az új benyomásokat a képeken szeretném szinte egyidejűleg megjeleníteni. Amikor az ember álmodik, akkor is rengeteg időfolyamat összeolvad. A képfelületeken egymásra festve több motívumvilágot próbáltam megjeleníteni. Ez volt az első tíz évemben Párizsban. Ez határozta meg az új szemléletemet, ami ettől a lefestéstől, mint apró benyomások sorozata jelent meg. A következő nagy változás a hetvenes években kezdődött, amikor több murális megbízást kaptam. Lausanne-ban volt kiállításom, amelynek révén olyan építészekkel kerültem kapcsolatba, akik Züricben egy nagyobb projekten dolgoztak, ahova engem is meghívtak több falnak a kiképzésére. Itt rájöttem, hogy le kell egyszerűsíteni, amit eddig csináltam. Nézze, kialakul az emberben egy bizonyos filozófia. A görög szemlélet kétféle embertípust különböztet meg: az apollonistát, aki a szigorú rend, az egyszerűség, az egyensúly, a perfekció igézetében él és a dionüszoszit, akire a teljes felszabadulás, a gesztus, a mozgás, az anyagalakítások véletlenszerűségei a jellemzőek. Én akkor úgy éreztem, hogy kialakult bennem egy bizonyos rend, de a környezetemben is. Áttértem erre az új, leegyszerűsödött, egyszerű formákra épülő festészetre, ami az egész életemre is kihatott. Ez nagyobb koncentrációt, egy biztos vonalrendszer kialakulását követelte meg. A vonallal való ábrázolás a legelvontabb dolog, mert a valóságban vonal nincs, holott mindent ki lehet ezzel fejezni, építészetet, festészetet, szobrászatot, sőt maga az írás is vonal. Az ember a sötét és a világos forma találkozását véli vonalnak. Nos, ez a vonal meghatározó motívum maradt egész életem tevékenysége folyamán. Akkor indult el a már említett nagy falmunkákkal kapcsolatban egy olyan fajta festészet, ami a geometria irányába indult és a mai napig is ennek a továbbfejlődése tart. Akkortájt én az időm kétharmadát Párizsban, egyharmadát Zürichben töltöttem 23 évig, ahol nagyon erős volt az úgynevezett konkrét iskola, amelynek a mestereivel, Lohséval, Max Billel, Verena Loewensberggel jó barátságba kerültünk, az ehhez a körhöz tartozó Galeria Schlegellel volt szerződésünk feleségemmel együtt több mint két és fél évtizedig. Gyakorlatilag akkor rendeződött az életem.

- Minden kifejezhető geometrikus alakzatokkal? Soha nem érez kísértést, hogy firkáljon kicsit, hogy görbe vonalat is húzzon?

- Nézze, rengeteget firkálok, egy unalmas telefonbeszélgetés alatt például az újság szélére. Aki nem tud firkálni, az nem tud festeni se. No de visszatérve a képeimre, a formán és a vonalon túl valami belső mondanivalójuk is van. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy ezoterikára, transzcendens tartalomra is szükségük van. Vagyis az ember a képen nem a látható világot, hanem olyasmit kíván megmutatni, ami kifejezhetetlen. Arany János jut eszembe, most hogy így beszélgetünk, aki a Vojtina ars poétikájában azt írja: „nem a való hát, annak égi mása, amitől lesz az ének varázsa”. Amit az ember lát, az átalakul olyan rendezett világgá, ami az övé, csak rá jellemző.

- És ez az, ami megkülönbözteti önt a többi konstruktivistától.

- Igen, ennek a konstruktivista művészetnek óriási múltja van, az 1900-as évek elején kezdődött Kupkával és Kandinszkijjel és aztán rengeteg úton folytatódott tovább. Az op-art és a minimalizmus is ebből nőtt ki. A felületeknek, a lefestésnek az érzékenysége, az a bizonyos kimondhatatlan, vagy úgyis mondhatnám, hogy transzcendencia, _ amire korábban utaltam – teszi egyedivé az alkotást, ami nem csupán egy kifestőkönyv. Én a nagy kérdésekre, köztük az elmúlásra, a halálra, vagy a lét örömére próbálok vizuális választ adni a mai napig is. Ez a témakör még újabb és újabb problémákat ad, amit még a hátralévő időmből szeretnék megvalósítani. Mondják, hogy az ember öreg korában megváltozik. Különben alávaló dolog az egész öregedés. Szóval, az életszemlélet felszínesedik. A múltból, amire az ember emlékezik igazából a pozitívum marad meg, az marad meg, amire az ember jó érzéssel gondol vissza, hogy na, ezért éltem, vagy ezeket szerettem, vagy ezt meg tudtam élni. Érdekes módon, a legújabb dolgaim most nagyon színesek lettek. Eddig inkább a monokróm világ vonzott, de az utóbbi években a színek is belejöttek ebbe az egész komplexumba, amiről eddig beszéltem. Érdekes dolog, hogy a téri mélységet színekkel nagyon nehéz elérni, például Rembrandtra gondolok, ezek nagy barna képek, viszont fantasztikus téri mélységük van. A reneszánsz, vagy kora reneszánsz festmények, például Fra Angelico, vagy Pierro della Francesca, szinte a színek fantasztikus világa, mert nincs árnyék a képeken, vagyis téri mélység. Hallatlan színvilágot épített fel ez az időszak.

Talán két festő van, Velazquez és Edouard Manet, akinek a téri mélységet és a színességet sikerült ötvözni az életművében.