A felnevelő város díja

Somfai Balázs nyugalmazott főlevéltáros tevékenységét Pro Cultura díszoklevéllel ismerte el a felnevelő város. A kitüntetést a pápai Jókai Mór Művelődési és Szabadidőközpontban, a magyar kultúra napján rendezett ünnepségen vette át. 

– Hogy mi számomra a kultúra? Minden olyasmit, ami az emberi szívnek és agynak a terméke lehet, bár a konyhaművészetet és a harcművészetet a fogalom határán érzem. Félretéve a viccet, tehát minden, ami az emberi tudás humánus része. A kultúrához való viszony is a családból indul. Drága szüleim és a három bátyám mindent megtettek annak érdekében, hogy kulturált és fegyelmezett gyerek legyek. A meghatározó értékeket tehát innen szereztem – mondja a főlevéltáros, aki az iskolás éveket sem felejti ki a felsorolásból. 

– A Zimmermannba jártam, és nagy szeretettel emlékezem Margit nénire, aki szívét-lelkét beleadta az alsóvárosi gyerekek nevelésébe. A felső tagozatban aztán jöttek a nagy egyéniségek, Máté Pista bácsi kifejezetten megszerettette velem a történelmet. Aztán a Türr gimnázium, ahol sajnos mi voltunk az utolsó fiúosztály. Szeretettel emlékezem Tungli tanár úrra, aki minden mókássága, különcsége ellenére csak belecsöpögtette a fejembe azt, amiből aztán sokáig megéltem. Veszprém megye földrajzi neveihez a pápai járási névanyagot én írhattam le a térképekről. Azt, hogy ezt ilyen módon lehet megoldani, tőle tanultam meg. Végül a bölcsészkar következett. De úgy sejtem, nem csak az iskolákról kellene beszélnem – fogalmaz Balázs.

– Ha a kultúrát emlegeti az ember, akkor hajlamos kicsit a művészet felé kacsingatni. Nagyon jól tudjuk, hogy egy fejsze nyelének is megvan a kultúrája, hiszen, ha átabota, akkor nem lehet rendesen használni. No, be kell vallanom, hogy amilyen mintagyerek voltam az általános iskolában, olyan csapnivalónak bizonyultam a zeneiskolában. Kellemetlen volt nekem hegedülni: tény, hogy nem voltam hegedűsnek való. Mire az eszem, a kedvem meg az érettségem megjött volna, addigra abba is hagytam. De azért visszakanyarodunk a kultúrához: Szekeres Lajos bácsinál énekeltem a gimnázium énekkarában, majd amikor az egyetem után Veszprémbe kerültem, azon nyomban jelentkeztem a város vegyes karába. Később, a gyermekneveléssel töltött évek után visszatértem, és ott folytattam, ahol abbahagytam harminc évvel korábban – emlékszik vissza a díjazott.

Veszpréminé Turtsányi Valéria, az elismerés egyik alapítója köszönti a Pro Cultura-díjas Somfai Balázst (Fotó: Gyurom János)

– Édesanyám mint rajztanár és amatőr festőművész pallérozta a látásomat, bár sosem lett olyan kézügyességem, mint neki. Ezt inkább a lányom és keresztlányom örökölte tőle. Apám műszaki emberként szintén rendelkezett egyfajta munkakultúrával, kézügyességgel, szépérzékkel. Amit faragott, gyártott, festett, tan-eszközöket csinált, azok is mind szépek, arányosak voltak. Összefoglalva tehát: minden, ami több, mint a napi létfenntartásunk, és azt em-ber módjára lehet művelni, az számomra a kultúra. Somfai Balázs 2005-ben Pápán Pro Publico – A közjóért-díjban is részesült.

– A Pro Cultura kitüntetésnek talán azért örülök másként, mert most már jobban értem, érzem ezeket a dolgokat. Gondolom, ez nem az egyedi teljesítménynek szól. Egyrészt a kapcsolatrendszer, az oda-vissza segítés van benne, másrészt pedig a „halmazati” tevékenység tudományos, várostörténeti cikkeimtől, kutatásaimtól kezdve a közéleti vállalásokig. Én egy utcanévjavaslatot is úgy készítek, hogy megvizsgálom, hogyan keletkezett a közterület, milyen kapcsolatai vannak, milyen a beépítettsége, hogyan kapcsolódik a szomszéd utcákhoz, van-e valamilyen kifejezett névadási tulajdonsága, nevezetessége. Minden variációt megokolok. Mert ha az apró dolgokat nem tisztázzuk, akkor a nagyobbakban is ugyanilyen tisztázatlanságok keletkeznek.

A közéleti vállalásaimat is próbálom értelemszerűen, koherensen, összefüggésekben és tudományosan teljesíteni, ezzel persze behúzom magam abba a csőbe, hogy mindent elvállalok, ahol megoldanivalót látok. Viszont ha a színvonalból nem akarok adni, akkor először a nyolc, majd a tíz óra telik be, utána az idegsejtek, a végén meg már... De másként nincs értelme csinálni – vallja a nyugdíjas főlevéltáros, akiről az ünnepen elhangzott méltatás így szól: ...Első és egyetlen munkahelye a Veszprém Megyei Levéltár, ahol tudása a levéltári munka minden területén való jártassággal párosult. Módszertani munkabizottságokban való részvétele mellett több ízben végzett hungarikakutatást, részt vett a tizenegy nyelvű levéltári szakszótár orosz és magyar kiadásának munkálataiban. Neve alatt számos tudományos igényű publikáció is napvilágot látott. Önálló kötete A veszprémi Megyeház száz éve címmel jelent meg 1987-ben. 2008-tól a pápai fióklevéltár vezetőjeként dolgozott. 2013-ban vonult nyugdíjba, de önkéntesként továbbra is tevékenykedik... Hosszú időn át, a maga szerény módján, elhivatottsággal végzett értékmegőrző munkája elismeréseként Pro Cultura díszoklevélben részesül.

– Amiért hálás vagyok a környezetemnek, az az, hogy azt díjazzák bennem, hogy próbálok megfelelni annak, ami ezek után tőlem elvárható. A kitüntetés számomra azt is jelenti, hogy megbecsül a felnevelő városom. Nemcsak engem, hanem ezt a nevet is, amit drága szüleink alapoztak meg. Apám kifejezett háttérember volt. Olyan korban, abban a beosztásban nem lehetett villogni meg elöl lenni. Érdekes módon ez most nekem néha megadatik, bár ezért mindig szabódok is. Mert végső soron a dolgozószoba csendjében, az íróasztal mellett, iratok, jegyzetek között, a kobakomat vakarva érzem magam a legjobban. A kitüntetést pedig köszönöm, mert ebből ugyancsak kiderül, hogy ma is vannak jók és rosszak, jó és rossz, vonzó és kevésbé vonzó jelenségek. A mi dolgunk az, hogy fogjunk össze és a jó ügyeket szolgáljuk. A díjazottak közé, egy ilyen társaságba, a negyvenes klubba bekerülni nagy megtiszteltetés. És bár az életemet Veszprémben töltöm, még mindig az a tizenöt év a legmeghatározóbb, és szemrebbenés nélkül visz-szajárok a felnevelő városomba. Pápa még mindig egy kört alkot: egy város. A kultúrát szerető és egymást értő emberek városa. És a nyári pla-tánillatot sem pótolhatja semmi más – mondja beszélgetésünk zárásaként a város kitüntetettje.