Udvaros Dorottya nem a tutira megy

- Amikor előzetesen egyeztettük a beszélgetést, azt mondta az előadás utáni fotózásról, hogy kisírt szemekkel nehéz lesz. Minden szerepét így éli át?

- Nem érdemes másképp színpadra menni. Nekem ez a természetes, bár nem mindig sikerül azonos hőfokon játszani, de a szándék ugyanaz kell, hogy legyen: minél közelebb kerüljön az ember a szerephez. Ha szükséges, mert benne van a darabban, akkor a valódi könnyekig jussunk el.

- Úgy látom az arcán, hogy ez ma a Petőfi Színházban sikerült.

- Egy produkcióban a színész akkor érzi magát biztonságban, ha megfelelően zajlottak az előkészületek. Nagyon jó, hasznos és tartalmas volt a próbaidőszak. Novák Eszter, aki erős kezű rendező, a női érzékenységét is teljesen be tudta hozni ebbe az egyszerű, szép történetbe. Remek Radnai Annamária dramaturgiája, a szereposztás tökéletes, nekünk pedig csak tisztán, pontosan kellett játszani. A próbák adta reprodukciótól jutunk el esténként az újrateremtésig és a kérdésben említett átélésig.

- A civil életben is sírós alkat?

- Nem, bár ahogy öregszem, néha előfordul ez velem. Azt veszem észre, hogy az idősebb emberek könnyebben elsírják magukat, mert empatikusabbak, érzelmesebbek.

- Furcsa hallani azt, hogy Udvaros Dorottya öregszik.

- Múlnak az évek, már több minden van a hátam mögött, mint előttem. Csak annyira foglalkoztat ez, hogy az ember tudja hány éves. A tapasztalt lelke hiába bírja jobban a napokat, a test, a fizikum azért fárad, jelez, de ennek van jó oldala is.

- Mondjon egyet!

- Bátrabban mondhatom magamnak, hogy ma nincs dolgom, nem csinálok semmit és eltelik úgy egy nap, hogy semmi nem történik velem. Jó, ha az ember megtehet ilyet, ez egy nyugalmi állapot, nem izgulok azon, hogy mit kell elintéznem.

- És az nem foglalkoztatja, hogy mit kellene még eljátszanom?

- Nem volt szerepálmom soha, talán egyszer akartam valamit nagyon eljátszani a lelkem mélyén, a Katona József Színházban az is teljesült. Azért sincs bennem ilyen, mert tudom magam kívülről szemlélni. Engem a színházcsinálásban a közös társasjáték légköre tart izgalomban, a partnerek, a rendezők. Tulajdonképpen végtelenül érdekel, hogy az alkotótársaimnak mi jut eszükbe rólam. Nem akarom nyomás alá helyezni őket, hogy én mindenáron Lady Macbeth akarok lenni, vagy bárki más, inkább az a fontos, hogy ők mit tudnak elképzelni rólam. Ha belőlük nem fakad az a kíváncsiság, hogy milyen lehetnék egy adott szerepben, akkor nincs értelme álmodozni, megette a fene az egészet, mert lehet, hogy nem is leszek benne elég jó és ettől a kudarctól így megkímélem magam.

- Miért nem ment el az igazgatóváltás után a Nemzeti Színházból vagy inkább úgy is szólhat a kérdés, miért maradt?

- Azért maradtam, mert Vidnyánszky Attilát igazán nagy tudású, jó rendezőnek tartom. Azt gondolom, hogy színész vagyok és nem személyektől függ az életem vagy a pályám alakulása. Természetesen, akadnak a szakmában olyan emberek, akikkel bármikor szívesen dolgozom együtt. A Nemzetiben Attila a harmadik igazgatóm, az életemet nézve pedig nem is tudom hirtelen összeszámolni hány vezetőváltáson vagyok túl. Az a szép a hivatásomban, hogy váratlan helyzetek elé kerülhetek. A Katona József Színházból 13 év után önszántamból mentem el, minden előzmény nélkül, mert rájöttem, hogy egyre csökkennek a további felfedezni valók. Annyira ismertem a kollégáimat, rendezőimet, magamat, hogy meg kellett hoznom azt a döntést. Soha nem a tutira megyek. Alapító tagja voltam a Katonának, a Székely Gábor féle Új Színháznak, a Bárka Színháznak, dolgoztam Schilling Árpival is, amikor a Krétakör még igazán működő alternatív színház volt. A különbözőségek, a váratlanságok érdekelnek és hajtanak előre, az hogy egy rendező miként szemléli az életet, jelenségeket, ez elemi és fontos része a pályámnak. Vidnyánszky Attila karizmatikus szakember, ezért maradtam a Nemzetiben.

- Eltelt lassan nyolc hónap az Alföldi Róbert rendezte István, a király előadás bemutatója óta. A darabban Saroltot játszotta. Tudunk ennyi idő után objektíven beszélni az előadásról?

- Olyan darabról, amiben játszottam, nem tudok objektíven beszélni, azzal elfogult vagyok.

- Az, hogy a produkció ennyire megosztja az embereket a mai napig, számít valamit?

- Azzal nincs gond, ha egy színházi előadás vitára sarkall. Sőt, talán jó is.

- Miként viselte a szélsőséges megnyilvánulásoktól sem mentes fogadtatást és azt, ahogy politikai ügy lett a bemutatóból?

- Léteznek olyan szélsőségek, amelyeket kihagyok az életemből. Az, ki miként akar csűrni-csavarni szituációkat, mindig az egyén dolga, nem az enyém. Az én feladatom, hogy a szerepemet maximális tudásom és energiám szerint formáljam meg. Ha valakinek ez tetszik elfogadom, ha valakinek nem és érvényes érveket kapok indoklásul, azt is megértem, elfogadom. Azt viszont nem szeretem, ha addig verik a tejszínhabot, míg púpos nem lesz és cukrozott gyümölcsöt tesznek a tetejére. Pedig az István, a király egy olyan történelmi szituációról szól, amiről ilyen nélkül is nagyon jól lehet beszélgetni. A szomszédommal akinek egyébként nem tetszett az
előadás például remekül elbeszélgettünk a darabról a bemutató után.

A szív hídjaiban Udvaros partnere László Zsolt (Fotó: Kolbe Gábor)

- Az ön játéka nem tetszett neki vagy a rendezés?

- Nem választotta ketté, de nem is lényeg. Engem a kritika sarkall és nem visszanyom.

- Az mennyire repíti, hogy sokan egy őserővel rendelkező színésznőnek tartják?

- Nem érdekelnek a címkék, amiket mások aggatnak rám, végzem a dolgom a legjobb tudásom szerint.

- Nem is legyezgeti a hiúságát, ha olyan jelzőket hall magáról, hogy igazi díva?

- A hiúságomat az legyezgeti, ha előadás végén vastapssal jutalmazzák a munkámat. Engem csak ez érdekel, a többi másodlagos. Jólesik az elismerés, fontosnak tartom a pozitív visszajelzéseket, de legfontosabb mindig, amit a nézők tudnak adni, abból él az ember.

- Mit kapott ma a közönségtől?

- Hatalmas szeretetet és odafigyelést.

- Akkor ezért megérte valódi könnyeket hullatni.

- Könnyezni akkor is megéri, ha nem annyira tapsolnak a nézők. Ez belőlem fakad, nem úgy működik, hogy ma nagyon sírtam, akkor nagyon tapsolnak majd nekem. Igazából azonban nem csak a taps a fontos, hanem, hogy milyen a csönd a nézőtéren.

- Milyen volt?

- Ha ott ült, érezhette.