Kié a bicikliút?

Igen, oda, amely elvileg nemcsak a profi, hanem az amatőr, a hobbista, a kedvtelésből tekerő kerékpárosé, a futóé, a sétálni vágyóé, a hazafelé gyalogosan tartóé, a virágot gyűjtőé, a gördeszkázóé, a gombát, csipkebogyót szedőé, a görkorcsolyázóé, a kirándulóé, a jó levegőre vágyóé, a kutyát sétáltatóé, magyarán mindenkié?

Milyen anya vagyok én, hogy szeretném, ha a gyerekeim mielőbb jól és helyesen megtanulnának bringázni? Miii? Még azt is a fejembe vettem, szeretném, ha elsajátítanák, miként kell szabályosan használni azt a bizonyos kerékpárutat? Micsoda? Rájuk merek szólni, ha jön egy gyorsabb, hogy húzódjanak le?

Na és, azt hogy merem megtenni, hogy megállok velük vadszedret szedni, megnézni egy hatalmas bogarat, meghallgatni a madárfüttyöt, rácsodálkozni a szántóföldön dolgozó traktorokra, vagy netán inni, mert megszomjaztak? Az út szélén, vagy mellette mindenképpen megakasztjuk a forgalmat, igaz, mert minket aztán így nem lehet kikerülni?

Fittyet hányok a negyvennel tekerő türelmetlenekre? Akik nem képesek felfogni, hogy nem mindenki tud, vagy akar ennyivel lihegni előttük?

Milyen példát mutatok nekik, ha még futni is magammal viszem őket a kerékpárútra? (Ők bringával, én két lábon.) Hogy mozogni jó és az élet egyik legfontosabb tevékenysége? És elvárom, hogy ezalatt előttem, az út szélén közlekedjenek?

Mi lesz most, hiszen még arra is képes vagyok, hogy csak legyintsek, amikor az „igazi kerékpárosok” az anyámat emlegetik, mert lassítani kell miattunk? És ezeket az udvariasnak éppen nem mondható beszólásokat mivel magyarázom meg a gyerekeimnek? Hát, mit képzelek én? A jó édes anyámat? Igen, azt!