Színház és közönség

Közgyűjtemények, oktatási intézmények, helyi újság, tévé, rádió, folyóirat és színház nélkül nehéz egy mai várost elképzelni. Bár sok várossá nyilvánított település van hazánkban, némelyikük csak jogi értelemben város: város, mert azzá nyilvánították. Egyébként nem képes fontos kulturális és egyéb szolgáltatásokat nyújtani az ott élőknek és környékbelieknek. Nem vicc: az ország legkisebb városa 1200 lelkes, városi mivoltára csak a helységnévtábla emlékeztet.

Magyarországon – a fővárost leszámítva – többnyire a megyeszékhelyeken létrehozott állandó színházak elégítik ki a tartalmas szórakozást kereső vidékiek igényeit. Ritkaságnak számít, hogy egy megyében több városnak van önálló színháza, s még inkább, ha egy városnak van két színháza (mint Veszprémnek).

A történészek azt szokták mondani, hogy a színház megléte a polgárosultság fokmérője. Csak megfelelő lélekszámú, műveltségű, gazdagságú város képes állandó színház alapítására és fenntartására. Persze, voltak korszakok, amikor az állam jelentősen dotálta a színházakat, s cserébe megfogalmazta elvárásait és tiltásait. Azonban még ekkor sem lehetett figyelmen kívül hagyni a közönség igényeit.

A színház már a magyar színészet cenzúrával sújtott hőskorában, a 19. század első felében is üzleti vállalkozás volt, mely sikerét elsősorban a közönségnek köszönhette. A művelt nemesség, polgárság, értelmiség tagjai által vásárolt bérletek és belépőjegyek, önkéntes adományok tették lehetővé a vándortársulatok működését. Állandó, célszerű színházat Pápán 1881-ben, Veszprémben 1908-ban emeltek, méghozzá társadalmi összefogással. Ezek az épületek már méltó otthonai voltak a színjátszásnak.

A színházi közönség nem a semmiből született. A színházi élményt a 18. században a pápai pálos, a veszprémi piarista gimnázium pedagógiai célzatú diákelőadásai, majd a német vándortársulatok biztosították. A veszprémi piarista gimnázium bővítésekor külön színháztermet is építettek. A félévi, év végi vizsgák alkalmával előadott iskoladrámákat a szülők is megtekintették, s a legsikerültebbeket a megyeháza dísztermében is előadták. 1811-ben a veszprémi papi szeminárium növendékeiből, 1814-ben a veszprémi polgárokból, 1845-ben az izraelita leányiskola növendékeinek alakuló műkedvelő társulat aratott sikert. A 19–20. században a városok mellett a falvakban is virágzott a műkedvelő színjátszás. Pápán 1930–1975 között több mint 30 egyesület, társulat szórakoztatta a közönséget.

Mindezt azért írom, hogy nyilvánvalóvá tegyem: a színházértő közönséget az iskolai szocializáció során kell felnevelni: az óvodától az egyetemig; a drámapedagógiai foglalkozások, bábozás, iskolai színjátszás, felnőtt műkedvelői előadások keretében. Ahogy tömegsport nélkül nem lehet sikeres élsport, úgy irodalmi-művészeti nevelés és amatőr színjátszás nélkül sem létezhet színvonalas színházkultúra.

Hudi József levéltáros