Pócsik József pedagógus: Ezt a munkát csak elhivatottsággal lehet csinálni

– A viharsarokból, Békés megyéből származom. Egy nagyon szép nevű faluban, Kunágotán születtem 1958-ban. Szüleim mindketten pedagógusok voltak, mindkét oldalról első generációs értelmiségiek, a nagyszüleim és a dédszüleim ugyanis igazi földműves parasztemberek voltak – kezdi a beszélgetést a várpalotai napokon kitüntetett Pócsik József, a Bartos iskola igazgatója.

– Nem volt egyszerű dolog a hatvanas években a pedagóguslét, ugyanis nem volt anyagilag elismert hivatás. Apám mindig mondta is: csak pedagógusok ne legyetek, gyerekek. Nem jött be a jóslata, hiszen mellettem a húgom is ezt választotta. Nem is csoda, hiszen jó példákat láttunk magunk előtt. Édesanyám 50 éven át volt tanító, egészen 70 éves koráig dolgozott. Nagy szerencsénkre ma is él, s egész jó egészségnek örvend – meséli Pócsik József, majd megjegyzi, jelentősen befolyásolta pályaválasztását az is, amikor Békésből a család Budapest közelébe költözött.

– Az volt az elv, ha mutatkozik a gyerekekben tehetség, akkor közelebb kerüljenek olyan iskolákhoz, ahol ezt kibonthatják. Így édesapám pályázott, s kormánytisztviselőként dolgozott néhány évig a Művelődésügyi Minisztériumban. Amikor a pályaválasztás felé kerültünk, számomra egyértelmű volt, hogy pedagógus leszek. Először általános iskolai tanár akartam lenni apám nyomdokain haladva. Amikor azonban elmentem vele a minisztériumi munka kapcsán a különböző nevelőotthonokba, akkor valahogy megérezhette, hogy a specialitás felé irányítson engem. Így amikor a történelem szakkal nem vallottam sikert, akkor azt kérdezte: miért nem a gyógypedagógiát próbálod meg? Megtettem, a gyógypedagógiai tanárképző főiskolára jártam a budapesti Bethlen térre. Családias hangulatú intézmény volt, alig 400 hallgató járt a négy évfolyamos képzésre. Két év nappali után levelezős hallgató lettem. Közben megnősültem, s a feleségem, Bánkúti Erzsébet révén Várpalotára költöztünk. Ő is a fővárosba járt egyetemre, közgazdászként végzett – mondja Pócsik József, aki 1980-ban kezdte meg munkáját az akkor még kisegítő iskolának hívott Bartosban.

– Akkor még volt továbbképző tagozatunk, amely a speciális szakiskola elődje, ott voltam először nevelőtanár, tehát délutános munkakörben dolgoztam kollégiumi nevelőként. Később osztálytanító lettem, utána osztályfőnök, munkaközösség-vezető, majd igazgatóhelyettes, 1998 óta, 20 éve pedig igazgatóként vezetem az intézményt. A 39. tanévemet kezdtem tehát idén. Persze nem én vagyok egyedül „régi motoros”, több olyan kollégám is akad, akik több mint 30 esztendeje tanítanak a Bartosban – meséli, majd kijelenti: ezt a munkát csak elhivatottsággal lehet csinálni. Másképp nem is érdemes.

– Sokszor kérdezik tőlem, hogy miben különbözik a gyógypedagógiai nevelés az általános neveléstől. A válasz egyszerű: a családias jelleg. Ha egy gyógypedagógiai intézményben nem érzi meg az ember a családias légkört, tehát hogy itt sokkal közelebb kell kerülniük a nevelőknek a gyerekekhez, akkor azt megette a csuda. Célunk, hogy a gyermekeknek olyan programpalettát kínáljunk, amivel azokat a hátrányokat, amelyeket közülük sokan hoznak otthonról, megpróbáljuk tényleg kompenzálni. Évente általában 35-40 olyan rendezvényünk van, amikor kilépünk az iskola keretei közül, s ez a gyógypedagógiai nevelés másik fontos tényezője. Együtt megyünk mindenhova, mint egy nagy család. Kirándulni, sport- és tanulmányi versenyekre, kulturális rendezvényekre. Ez hatalmas nevelőerővel bír, s egyben közösséget formál, világlátást ad a gyerekeknek. Nagyon fontos tényező a nevelésünkben, hogy a sikerélmény lehetőségét kínáljuk a gyerekeknek. Érezzék azt, hogy ők is képesek komoly teljesítményre – hangsúlyozza az igazgató, majd büszkén sorolja a sikeres rendezvényeket. Például a 40 éve megszervezett Palota-kupa mezei futóversenyt, amely komoly hagyomány a Bartosban, de több ügyességi és sportversenynek is rendre helyet adnak.

Aztán a kultúra és a Krúdy-kultusz kerül szóba, merthogy a pedagógusi munka mellett közéleti és kulturális szerepvállalásának is köszönheti a rangos városi elismerést.

– Néhány évvel ezelőtt Krúdyhoz kapcsolódóan volt egy kiállítás a könyvtárban, amelynek megnyitására felkért Budai László, az intézmény vezetője. Furfangos cselt eszeltem ki. Úgy léptem be a kamaraterembe, mintha én lennék Krúdy vagy Szindbád, a nagy utazó, aztán elmeséltem egy Várpalotához kapcsolódó Krúdy-történetet. Nagy sikere volt a per­for­mance-nak, a Szindbád-vacsorákon is több alkalommal lehettem irodalmi házigazda. Aztán amikor a Krúdy-emlék­év közeledett, Campanari-Talabér Márta polgármester felkért, hogy jelenjek meg az írót megszemélyesítve különböző rendezvényeken – mondja Pócsik József, majd mosolyogva megjegyzi: lassan le kell vetnie ezt a szerepet, hiszen Palota írója csak 55 esztendőt élt, azaz ő kiöregedett a megtisztelő szerepből.

A Várpalota Városért Érdemérem kitüntetés meglepte ugyan, ám nem tagadja, nagyon jólesett neki az elismerés.

– Az ember mindig elgondolkodik azon, hogy vajon megérdemeltem-e az elismerést, vagy én érdemeltem-e meg a legjobban? Ezek mindig nehéz kérdések. Éppen ezért, amikor meg kellett szólalnom a színpadon, akkor elmondtam: ez az érdemérem egy kicsit közösségi díj is egyben. Nem csak nekem szól, hiszen egy 40 éves pedagógusi pálya és egy másfél évtizedes kulturális tevékenység mögött ott vannak olyan emberek, akik nagyon sokat segítettek nekem. Épp ezért azt mondtam, „ha most kicsit magasabbnak látszom, mint amilyen valójában vagyok, az csak azért van, mert óriások vállán ülök” – mondja Pócsik József, majd a család kerül szóba.

– A feleségem, Betti olyan tartóoszlop a mi családunkban, aki hatalmas segítséget adott nekem ebben a munkában. Negyvenéves házassági évfordulónk volt augusztusban. Büszke vagyok rá, hogy a fiam is gyógypedagógus lett, s a menyem szintén gyógypedagógusként dolgozik a mi iskolánkban. András fiam viszont Székesfehérváron, mert azért túl sok Pócsik egy helyen nem fér el – jegyzi meg egy mosoly kíséretében, majd zárásként ismét a közösség fontosságáról beszél. – A Bartosban, ha valakit elismerés ér, akkor az mindig megosztja a többiekkel, hogy ők is osztozhassanak az örömben és a sikerben. A díjat sem csak én kaptam, hanem – ha lehet úgy mondani, akkor – a 60 éves várpalotai gyógyító nevelés. Az ezt támogató családtagjaimat, barátaimat és nevelőtársaimat is megilleti az elismerés.