Búcsú Kollár Kálmántól

Már 80? – ez volt az első gondolatom. Hiszen – úgy tűnik - a közelmúltban volt a 60. és a 70. születésnapot ünneplő koncert. S közben Kálmán változatlan fizikai, szellemi és érzelmi energiával vezette a kórust, emelkedett mind magasabbra a szakmai ranglétrán. A Kossuth utcán összefutva pedig még mindig a régi tűzzel mondta el, hogy milyen feladatokra készül. Hívott a lakására: valamikor hallgassuk meg együtt a CD-t, amit a püspöki levéltárban fellelt, évszázadokkal ezelőtt született egyházi zeneművekből állított össze, és vett fel kórusával. Az efféle programoknak köztünk hagyománya volt, hiszen annak idején a nagy Kodály-művek, Bach kantáták felvételeit is ilyen intim körülmények között szokta megmutatni.

Honnan van benne ez a belső energia? – töprengtem. A zene éltető ereje adja? Vagy Lovászpatonán, az apai asztalosműhelyben szívta magába, ahol első hegedűjét készítette? Lehet, hogy a művészbarát, Kemény Géza fejtette meg abban a versben, amit Kálmán 60. születésnapjára írt?

" mit akarsz tőlem villanó kaszás?

Dörög az ég, kénköves aratás

nem fogja búzám, kínban is terem

- mert bevetettél búval, Istenem!

Csak egy-egy pergő aranymagja hull,

S dalol a termés halhatatlanul."

Aztán már itt is van Péter-Pál napja, június 29. este fél nyolc. Indulás a jubileumi hangversenyre. Feláll a kórus az oltár előtti lépcsőn. Kálmán az ilyenkor szokásos helyén ül, az első sor jobb szélén, ahonnan könnyű gyorsan kipattanni a pódiumra. Mellette barátok, kórustagok, érkeznek a gratulálók.

Magam is beállok a sorba, de nagyon-nagyon megrendítő most a maestrora nézni. Tekintete homályos, nem sugározza a megszokott életerőt.

Többen köszöntik, köztük Márfi Gyula érsek és Nagy Károly kanonok, a bazilika plébánosa. Ő közvetíti XVI. Benedek pápa áldását, amellyel a Szentatya viszonozta a számára továbbított egyházzenei CD-t. A köszöntések bőségesen sorolják Kollár Kálmán művészi érdemeit: tehetségét, a sok évtizedes pályafutás során elnyert díjakat, a Veszprémnek szerzett elismeréseket, szorgalmát, munkabírását, amelyek segítségével a Liszt-kórust Magyarország legjobb együttesei közé emelte.

Aztán következik a zene, Vivaldi sok tételes Glóriája. Sajnos a megszokott fürge léptek, amelyekkel Kálmán a kórus elé szokott indulni, ezúttal elmaradnak. Többen is tartják, míg a helyére ér. A láthatóan nagybeteg ember a szokásos módon széttárja a karját a dalosok felé, majd a kísérők segítik, hogy leüljön. S a csoda most következik: a monumentális oratóriumot ülve dirigálja végig.  Mozdulatai ugyanúgy együtt élnek a muzsikával, ahogy azt tőle az évtizedek során megszoktuk. Talán a már említett belső erő és a barokk mester művéből áradó zsenialitás egyesül ezekben a pillanatokban. A zene csodája – ami kitöltötte egész életét – hozzásegíti, hogy a kórusától és közönségétől való búcsú pillanataiban teljes tehetségét képes legyen ide koncentrálni. Hiszen tudja: ez a végső elköszönés.

Halálát nagyon nehéz elfogadni. Akkora tudást vitt el magával, amit csak azok ismernek, akik sokat beszélgettek vele. Egy olaszországi turnéra elutazhattam a kórussal. A hosszú buszozás közben, vendéglőben egy pohár chianti mellett sok-sok órát társalogtunk: Kodályról, a magyar népdalról, a népről. Eleinte még meg-megpróbáltam véleményt mondani, de ahogy ő belelendült gondolatainak kifejtésébe, rá kellett döbbennem, mennyire nem vagyok, nem lehetek a partnere. A végén csak annyit tudtam mondani: "Kálmán, ezt miért nem írod le?"
Ígérte, hogy megteszi. Utolsó éveiben ki is került két könyv a keze alól, de attól tartok, mégis teli tarisznyával ment el.

Mérhetetlenül fog hiányozni mindannyiunknak – dalosainak, tanítványainak, barátainak, muzsikusoknak, magyaroknak – ami abban a tarisznyában maradt.

Czingráber János