Egy másik világba zárva

A darvastói intézetet 1983 novemberében hozta létre az akkori Fővárosi Tanács, enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékosokat helyeztek el itt. Ma az intézet mindegyik vezetője hangsúlyozza, az itt élőket hivatalosan ugyan ellátottaknak nevezik, de a személyzet lakóknak hívja őket, azt javasolják, használjam én is ezt a fogalmat. De betegnek aztán végképp ne nevezzek senkit, mert nem azok. Embertársaink, kisebb-nagyobb fogyatékossággal, emellett számtalan értékkel és hihetetlen nagy szeretetéhséggel.

Az érintés az ő kommunikációjukban sokkal fontosabb, mint a többi embernél. Mikor Dabronakiné Rózsás Ildikó szakmai vezető kíséretében ismerkedem az intézettel, szinte minden lakó megszólít bennünket, megfogják "Ildikó néni" kezét, vállát, néhányan meg is ölelik, nekem is kijut bőven a kézfogásokból, a simogatásokból.

Ennek az intézetnek hivatalosan már nem is szabadna léteznie. Magyarország 1998-ban kötelezettséget vállalt arra, hogy 2010-ig megszünteti az értelmi fogyatékosok számára létrehozott tömegintézeteket, és helyette kisebb létszámú, maximum 50 főt ellátó lakóotthonokat hoz létre, valamint 2-3 fős lakásokban biztosítja az elhelyezést. Nem szeparáltan, hanem a "társadalomban", a többi ember között. Ezt az intézkedést azonban nem hajtották végre, a darvastói intézet továbbra is éli mindennapjait. Amelybe egy-két pillanatra – praktikusan néhány napra – betekinthetek.

Elsőként a színjátszó csoport foglalkozására kukkantunk be, a Made in Hungáriát próbálják, üvölt a rock and roll, a Fenyő-dalok lendülete magával ragad. A darab nem másolása a József Attila Színház nagy sikerű előadásának, átdolgozás, a forgatókönyv és a koreográfia egyedi, a csoport vezetői készítették. Havasi Gábor mozgásterapeuta is táncol a csoporttal, Szatmári Zsuzsanna pedig elmondja, ők tulajdonképpen nem is színjátszó csoport, hanem teljes nevükön a Darvastói Integrált Művészeti Csoport. Azért hívják őket így, mert mindig zenés, táncos, mozgásos darabot tanulnak be és adnak elő. Nem csak itt, intézeten belül, hanem a Magyar Speciális Művészeti Egyesület által szervezett fesztiválokon, különböző sporteseményeken, fővárosi rendezvényeken és a környező falunapokon. Ahol egyszer járnak, oda garantáltan visszahívják őket újra meg újra, nincs olyan előadásuk, amely ne zárulna vastapssal. Aki jelentkezik, mindenkit felvesznek a csoportba, ahol a produkció, a színpadi siker nem végcél, hanem csak egy fázisa a közös munkának, az igaz cél a mozgásterápiával történő kezelés. A ritmus, a mozgás jól hat a szellemi teljesítményre, stimulálja az agyat. Mint minden csoportban, itt is vannak olyanok, akik az adottságaik, tehetségük miatt a főbb- vagy a kevésbé fontos szerepeket alakítják, mostanában az egyik "sztár" Thomas. (A lakókat – annak ellenére, hogy csak egy részüket helyezték gondnokság alá – minden esetben csupán a keresztnevükkel nevezzük meg. A fotókon szereplők valamennyien hozzájárultak a megjelenéshez.) Thomas nem csak ezen a téren kiemelkedő, hanem a speciális olimpiákon tornasportban nyert már el számtalan érmet.

Az intézmény másik művészeti csoportja egy ütősegyüttes, a Tam-tam Band, melyben együtt játszanak lakók és dolgozók.

Még ezen a napon sorra vesszük a többi, intézeten belüli műhelyt is. A keterlingesek a színjátszók mellett, az ebédlő függönnyel leválasztott részén dolgoznak, ennek a munkának nincs különösebb eszközigénye. A keterling a zoknikészítő gyárakban, zoknikötő műhelyekben keletkező melléktermék, tulajdonképpen zoknivég, ezeket kell egyforma csíkokra felszeletelni. Részben ez, részben bútorszövet-hulladék képezi majd a rongyszőnyeg alapanyagát.

A szőnyegek hét szövőszéken készülnek, mindegyiken különböző méretűt lehet szőni. Ez a munka már komolyabb szaktudást igényel, vannak, akik évek óta ezt csinálják. Minden egyes szőnyeg azért készül, hogy értékesítsék, el is adják őket hiánytalanul. Az egyes műhelyekben úgynevezett segítők irányítják a munkát, a szőnyegszövőknél Poórné Sümegi Erzsébet.

Talán a leglátványosabb a kosárfonók munkája, akiket Forgács Sándor, a népművészet ifjú mestere irányít. Az intézet területén termelik meg hozzá a fűzfavesszőt is, hántolják, szárítják, majd gőzölik. Az egyszerű gyümölcsös kosártól a legbonyolultabb kandallós fáskosarakig széles a termékek skálája. 2006-ban egy külső cég közreműködésével kosárfonó szakiskolát szerveztek, 15-en letették a szakmunkásvizsgát, heten közülük ma is a műhelyben dolgoznak nap, mint nap. A fix munka fix keresetet jelent, biztonságot, amit az intézeten kívül a teljesen épek sem találnak meg mindig. Egyébként minden műhelyben napi 5-8 órát lehet dolgozni, attól függően, ki mennyit akar, vagy mennyit bír el a mentális vagy fizikai állapota miatt.

Készülnek itt színes kartonból ital- és ajándéktartó táskák, valamint lejárt telefonkönyvek hengerré sodort papírjaiból vázák, kínáló és kenyeres kosarak. A papír alapanyagú készterméket vízbázisú lazúrral átfestik, így esztétikus, tartós, a fröccsenő víznek is ellenálló termék válik belőle. Katalin nemrég fejezett be egy jó méteres padlóvázét, három napig dolgozott rajta.

Ezen a részlegen Forgács Imola a segítő, a névazonosság nem véletlen, Forgács Sándor felesége, az egyik környező faluban élnek. Erdélyből települtek át, munkát keresve jutottak el Darvastóra: "az élet hozta így, de jól hozta". Imola azt mondja, szívesen dolgozik itt, "mert a lakóktól nagyon sok szeretetet kap az ember, velük még mindig könnyebb megoldani a problémákat, mint ott, kint".

A seprűkészítő műhelyben 10-en dolgoznak, itt Baráth Lászlóné a segítő. Célgépekkel viszik fel a cirkot a seprűnyélre, majd rákötözik. A munka nem könnyű, de aki ezt választja, szívesen végzi. Évente 1000-1200 seprűt készítenek, egy részét megrendelésre, más részét vásárokon értékesítik.

A kertészet-üvegház a legnagyobb egység, húsz-huszonöt embernek ad munkát. Egynyári virágaik egy részét az intézményen belül ültetik ki, a többit eladják. A mosodában és az 500 adagos konyhában is foglalkoztatnak lakókat, de több külső cég is megtelepült az intézményben, akik szintén az itteni munkaerőre építik a tevékenységüket. Velük a lakók egyénileg kötnek munkaszerződést, ebből a folyamatból az intézmény teljes egészében kimarad.

Akik az egészségi állapotuk vagy a koruk miatt nem képesek dolgozni, azokat is lekötik, nekik szocioterápiás foglalkozásokat tartanak, ahol valamilyen manuális vagy művészeti tevékenységbe vonják be őket: festenek, ragasztanak, verset mondanak, énekelnek.

A sport a darvastóiak egyik büszkesége, az intézményvezető, Vaski Ferenc szíve csücske. A sportot mint terápiás lehetőséget is fontosnak tartották mindig, az intézmény első igazgatója, Demeter Miklós egyik alapítója a Magyar Speciális Olimpiai Szövetségnek. Két szakágban ma is darvastói a szakágvezető, labdarúgásban Czémán Imre, bocsában Vaski Ferenc. (A bocsa a középkorban jól ismert, akkoriban rendkívül népszerű játék. Lényege, hogy az ellenfelek igyekeznek a bocsát /nagy golyót/ minél közelebb juttatni a pallinóhoz /kis golyóhoz/, ez legtöbbször gurítással történik). A speciális olimpiákról számtalan érmet hoztak el a darvastóiak, nem csak a már említett tornából, hanem bocsából és labdarúgásból is, pontosabban a magyar focicsapat gerincét (öt játékost) az itteniek adták, ugyanők Európa-bajnokok is voltak már.

Vaski Ferenc nem csak a versenysportot tartja fontosnak, mozgáskoordinációs fejlesztő csoportot hoztak létre az intézményben. A csoport feladata, hogy személyre szabnottan gondoskodjon minden lakó megfelelő mozgásáról.

A darvastói foglalkoztató intézetben jelenleg 279 lakó él, a dolgozók száma 160, a környék jelentős munkáltatója. Az intézet alakulásakor 100 volt az engedélyezett férőhelyek száma, a dolgozóké 41. 2007-ig folyamatosan emelkedett mindkettő, a lakóké azóta 279-en stagnál, a dolgozóké 10 fővel csökkent.

Az ellátás ma három kétszintes pavilonban, kettő 2-4 szobás épületben, valamint tíz, úgynevezett félúton házban zajlik. Az utóbbiakról később részletesen szólunk.

Két pavilonban férfiak, egyben nők laknak, a félúton házakban koedukált az elhelyezés. Mindegyik gondozási egységnek van egy diplomás, pedagógus vagy mentálhigiéniás végzettségű felelőse. A pavilonokban jellemzően négyágyas szobákban élnek a lakók, életterük puritán, egy ágy és egy szekrény jelenti a személyes környezetet, a törvény által biztosított hat négyzetméter áll a rendelkezésükre. Patikarend és tisztaság mindenütt, takarító az egész intézményben nincs, ezt a munkát a közösségi terekben is a lakók végzik. A pavilonokban minden szinten konyha és társalgó. Néhány esetben az ágyak szoba felőli részére térelválasztó került, a belső felén plakátokkal, poszterekkel, fotókkal. Az itt élők így választottak le a közös térből egy kis szeletet – intim teret - maguknak. Thomas, akivel mint színjátszóval találkoztunk korábban, érmek, serlegek tucatjaival rakta körbe magát, hiszen tornában a nemzetközi versenyeken is a legjobbak közé tartozik. Mint a neve is mutatja, német szülők gyermekeként született, és maradt sérültként Magyarországon.

Hogy ki, milyen ellátási körülmények közé kerül, azt alapvetően a gondozási egység vezetője dönti el, természetesen figyelembe véve a lakók igényeit, kéréseit. Az alapelv, hogy a több személyes gondoskodást, törődést igénylők maradnak általában a pavilonokban, akik inkább képesek az önellátásra, azok "kinti" életvitelhez jobban hasonlító, azt lehetővé tevő építményekbe kerülnek. Az elhelyezés nem örök időkre szól, figyelembe veszik a lakók igényeit, a személyes viszonyokat, a fizikai és mentális állapot változását. Minden pavilonban marad éjszakára egy ügyeletes, emellett egy szakápoló az intézményben 24 órás egészségügyi szolgálatot lát el.

A félúton házakból hatot 2000-ben, további négyet 2002-ben adtak át, a tíz épület egymás mellett úgy néz ki, mint egy lakópark. Külsejük, belső felépítésük egységes, valamennyiben tízen laknak, a földszinten a nappali mellett egy háromágyas szoba, az emeleten szintén egy háromágyas valamint két kétágyas háló kapott helyett. A kétágyasokban általában párok, élettársak élnek, a többiben vagy csak nők, vagy csak férfiak.

Találomra benézünk egyik házba, oda, ahol a lakók éppen hazaérkeznek. A 33 éves Mónika és a 29 éves Alfonz öt éve élnek párként, már az épület előtt elkezdik bemutatni otthonukat. Külön mesélnek minden tárgyról, melyeket a saját jövedelmükből szereztek be. Alfonz a napelemes világítótestekre büszke, mutatja, hogy a hagyományosok mellett van szitakötő és kavics formájú is. A ház mögötti veteményeskert közös munka, a gondozásából többen is kiveszik a részüket. Itt Attila a szóvivő: "Saját gondolatunkból lett ez a kiskert, Sümegen a boltba vettük a vetőmagot. Van minden, ami csak kell a ház körül, zöldborsó, sárgarépa, petrezselyem, vöröshagyma, póréhagyma, karalábé, bokorbab. A retek most fogyott ki nemrég, a helyére paprikát, paradicsomot ültetünk, palántáról."

A ház mellett vízzel teli pet-palackok sorakoznak. "Öntözni" – magyarázza Attila - "nem messze van egy patak, onnan hordjuk a vizet. Mert kell a veteményeknek, kívánják nagyon." A szakmai vezető teszi hozzá, a csapvíz nagyon drága lenne öntözni, érthető, hogy ezt nem engedélyezhetik.

A félúton házban a legfontosabb benyomás megint csak a rend, a tisztaság. A közös helyiségeket pontos beosztás szerint takarítják. Ki van írva még valami, mégpedig a fürdőszobára a fürdési rend – öt percre beosztva. "Be kell tartatnunk, mert különben a rezsi kifizethetetlen lenne" – indokol megint csak Dabronakiné, látva kérdő tekintetem.

Az alapvető berendezési tárgyakat az intézmény biztosította, de a tévét, számítógépet, különböző díszítő kellékeket a saját pénzükből vásárolták. Alfonz és Mónika tetőtéri szobájában a franciaágy felett falszőnyeg, előtte is szőnyeg. "Ezeket én szőttem saját kezűleg" – mutatja Mónika. "Mikor elkészült, mondtam, ne adják el, gyűjtöttem a zsebpénzemből, és önköltségi áron megvásároltam."

Érdeklődöm tőlük, hogyan, milyen módon hagyhatják el az intézetet. Be kell jelenteni az egységvezetőnek, akkor megyünk el, amikor akarunk – mondják. A kérdésnél nem ragad le senki, látszik, ez valóban nem gond.

Másik kényes területre, a házasodásra, gyerekvállalásra terelem a szót. A férfi, Alfonz kezeli könnyedébben a kérdést: "Van nekem gyerekem, lányom, lassan 10 éves lesz" – és ezzel a maga részéről le is zárná a témát. Aztán csak kiderül, a lánya nevelőszülőknél él, nagyjából ennyi, amit tud róla. Alfonz nem könnyű eset, meggyűlt már a baja többször is a törvénnyel, itt most általában békében él.

"Nem lehet, most nem akarunk" – mondja Mónika, de a hangsúlyt a "nem lehetre" teszi. "Gondnokság alatt vagyunk mind a ketten, majd ha kimegyünk a szabad életbe, akkor már igen."

Nem tudom, hogy hisz-e benne igazán, azt sem tudom, hogy mit ért ő a szabad élet alatt, és azt sem tudom, valóban képes lenne-e egyedül, segítség nélkül felnevelni egy gyereket.

Mónika egyike azon kevés lakónak, aki tartja a kapcsolatot a családjával, gyakran látogatja a szüleit, azok is látogatják őt. A szülei egyben a gyámjai is. Arról, hogy miért került el otthonról, szűkszavúan csak annyit mond, "nem viselkedtem jól".

Attiláról egész eddig életében az állam gondoskodott, állami gondozottak számára létesített intézetekben nőtt fel és tanult, mezőgazdasági munkás a szakmája. Örül, hogy ide kerülhetett, egy külső cégnél dolgozik, jól érzi itt magát. Sorsáról ez idáig a gondnoka döntött, a jövőjéről ő maga nemigen szokott gondolkodni.

A Főváros Önkormányzat Foglalkoztató Intézete évente 500 millió forintból gazdálkodik – a pénzügyi adatokról Szappan Krisztina gazdasági vezető tájékoztat. A költségvetése a legjobb időkben közel 700 millió volt, de a megszorítások őket is elérték. Az 500 millió felét a fenntartó biztosítja, a másik fele intézményi bevétel. Az utóbbi is két részre osztható, az itt késztett termékek értékesítéséből körülbelül 20 millió jön be, 200 millió forint fölötti összeget a lakók fizetnek be. A pavilonokban 68 400 forint a térítési díj, a félúton házakban 72 000 forint. Ezt a lakók részben az emelt összegű családi pótlékból, vagy a fogyatékosságuk, illetve a rokkantságuk miatt kapott támogatásból, járulékból fedezik, másrészt a saját keresetükből. Fizetni kötelező, az elmaradást a házirend súlyosan szankcionálja, mindenekelőtt meg kell kísérelni a behajtást, ha ez nem vezet eredményre, "az intézmény vezetője a Fővárosi Önkormányzat tárgyévi költségvetési rendelet végrehajtásának szabályai és a behajthatatlan követelések mérséklésére, elengedésére vonatkozó szabályok szerint jár el". Az intézményvezető szerint ez az eltávolítást is jelentheti.

A lakók pénzének kezelését jogszabály írja elő, letéti számlát és névre szóló takarékbetétkönyvet kell számukra nyitni. Hetente kell nekik költőpénzt biztosítani, amit maguk osztanak be. A pénzösszeg legkisebb mértékének a mindenkori nyugdíjminimum 20 százalékát el kell érnie, ez most 5700 forint/hó.

"Hál’ Istennek, nem egy rácsos intézmény vagyunk" – kezd a fegyelmi helyzet és fegyelmezés körülményeinek vázolásába Vaski Ferenc. Ez számára "szemléleti kérdés", amit akkor is vállalniuk kell, ha időnként a környéken találnak meg egy-egy eltévelygett lakót. De aki képes rá, az igenis utazzon el egyedül bárhová, és térjen vissza, amikor akar, csak azt várják el tőle – mint a családokban is általában – , hogy tudjanak róla. (Ezt némileg bonyolítja, hogy az itt élők jelentős része a fővárosból és a vonzáskörzetéből került ide, 150 – 200 kilométer távolságból. Ha haza akarnak látogatni, ennyit kell utazniuk, és viszont a hozzátartozóknak.)

A fegyelmezés alatt ők "pedagógiai támogatást" értenek, melynek során fejlesztő pedagógusok és mentálhigiéniás csoport segítségével próbálják elérni, hogy az együttélés szabályait mindenki tartsa be. Akivel gond van, azt "mormogóra" hívják, ahol egyéni és kiscsoportos problémakezelés zajlik.

Az intézményből való kikerülésnek több módja is van, ezt a házirend tételesen rögzíti. Ilyen esetek például, ha a lakót kiviszi a hozzátartozója, ha olyan szépen fejlődik, hogy nem indokolt az intézeti ellátása, ha önálló életre vágyik (azaz bárki, bármikor szabadon távozhat), ha súlyosan megsérti a házirendet, és ha büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedetett követ el.

Egyéni sérelmek mindig vannak, de Vaski Ferenc szerint itt mégis sokkal kevesebb a konfliktusok száma, mint egy családban.

A nemek közti együttélés terén kialakult húszéves gyakorlatuk alapján kezelik a "férfi-női méltóságot". Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy intézeten belül is lehetőséget adnak a férfi-női együttélésre, de ezt minimum egyéves kapcsolatnak kell megelőznie. A fogamzásgátlás lehetőség, nem kényszer, de gyermeket az intézményben nem tudnak ellátni, nincsenek meg hozzá a feltételeik. Az eddigi gyakorlat szerint a bent született gyermekeket örökbe adják. Ugyanígy nem tudják kezelni "a házasság jogi következményeit sem".

Az orvosi ellátást a már említett 24 órás egészségügyi szolgálat mellett a háziorvosi, pszichiátriai gondozás jelenti, a csabrendeki háziorvos és egy pszichiáter szakorvos hetente kétszer rendel az intézményben. Van emellett foglalkozás-egészségügyi szakrendelés is. Egyéb, váratlan esetekben éppúgy rendelkezésükre áll az ügyeleti és a mentőszolgálat, mint bárkinek.

A félúton házak rendszeréről Vaski Ferenc azt mondja, "ez egy speciális lehetőséget jelent az önállóság irányába". De ő maga is elismeri, ez a lakhatási forma senkit sem fejlesztett fel annyira, hogy emiatt hagyhatta volna el az intézményt. Eddig kizárólag akkor fordult elő ilyen eset, ha a család visszafogadott egy-egy lakót.

Szót ejtünk a nagy létszámú intézmények "kitagolásának stratégiájáról", ennek már 2010-re meg is kellett volna történnie. Mivel nem történt meg, most két újabb határidőt tűztek ki: 2013 az első ütem, és utána 30 éven belül, a második ütemben le kell bontani minden nagy létszámú, 50 főnél több értelmi fogyatékost ellátó intézményt. Vaski Ferenc szerint "az élet azt igazolta, hogy ezeknek az embereknek intenzív támogatásra van szükségük, alapvető igényük a személyes törődés".

Annak ellenére véli ezt így az intézmény vezetője, hogy egyetért azzal az elvvel, az értelmileg sérülteket nem kell kiemelni a társadalomból. Igenis ott a helyük közöttünk, de vagy nagy pénzt kell fordítani a szétszórtan élő sérültekkel való törődésre, vagy valóban el kell jutnunk oda, hogy a környezet – a társadalom – ebből jelentős részt vállaljon át. Az a társadalom – nyomja meg a szót – amely jelenleg ott tart, hogy számtalan, egészséges embernek vagy nincs annyi jövedelme, hogy időben feladja a csekkjeit, vagy a meglévőt nem tudja megfelelően beosztani.

Vaski Ferenc valamikor katolikus pap volt, utána civil alkalmazottként sokáig dolgozott egyházi intézményben. Csak akkor gondolta úgy, hogy talán alkalmas már arra, hogy megpályázza egy intézmény vezetését, amikor elmúlt 53 éves. Ilyen háttérrel, ilyen életúttal maga mögött mondja el újra, nagyon jó lenne már látni végre azt a keresztény, befogadó közeget, amelyben önzetlenül segítik az értelmi sérülteket.

Akik most egy másik világban élnek. Bebocsátásra várva, a mi világunk kapui előtt.

Folytatás:

Amit a törvény lehetővé tesz... - A Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatal álláspontja

Zászkaliczky Péter: Ellátást igen, elkülönítést nem - Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kara tanszékvezetőjének véleménye

OLDALTÖRÉS: Amit a törvény lehetővé tesz...

Amit a törvény lehetővé tesz...

Amit a törvény lehetővé tesz...

Amit a törvény lehetővé tesz...

A darvastói intézet működésének paramétereiről, fenntartásának illetve megszüntetésének törvényben rögzített ütemezéséről Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatalától érdeklődtünk. Kérdéseinkre a kommunikációs igazgatóság válaszát szó szerint adjuk közre:

"Budapest Főváros Önkormányzata darvastói Foglalkoztató Intézete 1983. november 11. óta végzi a fogyatékkal élők tartós bentlakásos ellátását. A fővárostól 166 kilométerre lévő intézménykomplexumban 170 fő foglalkoztatásával (a darvastói intézet gazdasági vezetője szerint ez az adat 160 fő, mert tíz embert az utóbbi években 'leépítettek' – a szerk.) 279 többségében fiatal, fogyatékkal élő ellátását biztosítjuk. Mint az intézmény elnevezéséből is következik: országosan is egyedülálló az intézet, mivel gondozottai - szakmai jogszabályokban meghatározott életfeltételei biztosítása mellett- többsége számára képes állapotuk és képességeik szerinti foglalkoztatási lehetőséget nyújtani. Ez az intézmény létesítésével és működtetésével iskolát teremtett, a gondozottak aktív részvételének szolgáltatásaiba történő beépítésével, gondozottai igényeinek figyelembe vételével, korszerű szakmai elveivel és gondozási módszereivel.

A Főváros Önkormányzata az elmúlt 15 évben közel kétmilliárd forintot fordított az intézményben élők létfeltételei és az előírt szakmai minimumfeltételekhez kapcsolódó különféle létesítményeket és épületeket érintő beruházási- és felújítási tevékenységekre. Az intézmény épített környezete, szakemberei, lehetőségei és biztosított szolgáltatásai mindenkor az ellátottak igényeit és a számukra szükséges létfeltételeket voltak hivatva biztosítani – ezért nem is volt tervezve működése során sem 1968-ban, sem később az elhelyezési feltételek korábbiaktól eltérő, radikális átalakítása.

Mint a leírtakból is kiderül, Budapest Főváros Önkormányzata darvastói Foglalkoztató Intézete az ország egyik legkorszerűbb, a fogyatékkal élők tartós bentlakásos ellátása területen személyes gondoskodást nyújtó intézménye.

Budapest Főváros Önkormányzata még a legnagyobb pénzügyi nehézségei közepette is biztosította az intézmény fenntartásához és működtetéséhez szükséges forrásokat és soha nem volt és jelenleg sincs olyan városvezetői döntés, vagy közgyűlési határozat, amely bizonytalannak ítélné meg az intézmény helyét, szerepét a fővárosi szociális ellátórendszer intézményei között.

Természetesen, ha magasabb szintű jogszabály kötelezi a Budapest fővárosát, mint fenntartót az intézmények átadására, vagy anyagi forrást biztosít a nagy létszámú intézmény kiváltására, akkor fog átalakulni a jelenleg stabilan és kiváló szakmai színvonalon működő intézmény jelenlegi szolgáltatási struktúrája.

Az előbbiekben leírtak alapján és a hatályos rendelkezéseknek megfelelően Budapest Főváros Önkormányzata továbbra is működteti a darvastói foglalkoztató intézetét és biztosítja az ott élő fogyatékkal élők élethosszig tartó ápolását, gondozását."

OLDALTÖRÉS: Zászkaliczky Péter: Ellátást igen, elkülönítést nem

Zászkaliczky Péter: Ellátást igen, elkülönítést nem

Zászkaliczky Péter: Ellátást igen, elkülönítést nem

Zászkaliczky Péter: Ellátást igen, elkülönítést nem

Értelmi fogyatékos embereket ellátó nagy létszámú intézetek az egész világon a19. század közepe táján jöttek létre, amikor elkezdődött a fogyatékos emberek intézményes ellátása, ezek az emberek addig családi, lakóhelyi közösségekben éltek – kezdi történeti visszatekintéssel a szakmai háttér bemutatását dr. Zászkaliczky Péter.

Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának tanszékvezetője kifejtette, az akkori szakmai koncepció alapján a kezdeti cél nem a kirekesztés, hanem a gondoskodás volt, egyfajta védett, biztonságos, külön világ teremtése. Nagyon sok esetben az alapítók emberbarát intézmények, például egyházak, szabadkőművesek. Németországban ma is léteznek hatalmas egyházi intézetek, ahol akár több ezer fogyatékos ember él – igaz, nem a magyarországi viszonyok, körülmények között. Ezek az intézetek is annak a szakmai koncepciónak az alapján jöttek létre, amely szerint ki kell emelni ezeket az embereket a számukra veszélyes, a beilleszkedést nem biztosító közegből, amelyre egyébként ők úgysem képesek. Folyjék az ő életük nyugodt mederben, gondoskodjunk róluk "a bölcsőtől a sírig".

Magyarországon a II. világháború után, amikor a vidéki kastélyok államosítása zajlik, a szociális szakma elkéri az akkori vezetőktől ezeket az épületeket, így születnek meg a máig jellemző fogyatékos intézmények. Az elkülönítés paradigmájába ezek az intézetek jól bele is illettek.

A 20. század '60-as, '70-es éveiben a nyugati társadalmak polgárosodása eljut odáig, hogy felmerül, a rászorulóknak biztosított szolgáltatásoknak nem kell feltétlenül szegregációval együtt járniuk. Ekkor jelenik meg Skandináviában a normalizációs elv, e szerint ezeknek a szolgáltatásoknak túl nagy az ára, az így elkülönített emberek nem lesznek a társadalom részesei. Hiszen így megadjuk nekik, amire szükségük van, de akár ne is lássuk őket. Az elkülönítés paradigmáját ekkor kezdi felváltani az az elv, hogy adjunk meg minden szükséges gondoskodást, de ne úgy, hogy ezért cserébe szakítsuk ki az ellátottat a közegéből, azokból az életterekből, közösségekből és intézményekből, amelyeket a többi ember használ. Ne speciális szolgáltatást nyújtsunk, hanem bővítsük ki a többségi szolgáltatást annyira, hogy azt mindenki használhassa. Legyen a tömegközlekedési eszköz olyan, hogy arra fel lehessen szállni kerekes székkel, babakocsival is bárkinek. Legyenek meg az informális akadálymentesítésnek azok a formái, amelyek például a média használatából nem rekesztik ki sem az érzékszervi, sem a mozgásukban korlátozottakat, sem az értelmi fogyatékosok embereket. Ne legyenek tehát nagy intézetek, hanem legyenek lakóotthonok a települések olyan normális utcáiban, ahol más emberek házai is állnak. A mostani koncepció is erről kapta a nevét, ezért is hívják közösségi alapú szolgáltatások fejlesztésének.

Zászkaliczky Péter kitért arra is, hogy most egy olyan időszakot élünk meg, amelyben az integrációval, a társadalom sok-sok gyenge csoportjával szemben az erősödő elutasítás a jellemző. A magyar társadalom két irányba gettósodik: a felső tízezerhez tartozók magukra zárják elkülönített lakóparkjaik kapuit, az alsóbb rétegek pedig a nagyvárosokban is szociális szigetekbe tömörülnek. De egy társadalom mentális állapotára hatni kell, az változik. Az elutasítás indoka sok esetben az ismeretlenség, az elkülönítés önmagában is az elutasítás irányába hat. Ha nincs lehetőségünk arra, hogy természetes körülmények között, a fodrásznál, a péknél, az orvosi rendelőben, az autóbuszon találkozzunk fogyatékos emberekkel, akkor honnan tanuljuk meg, hogy ők egyáltalán nem veszélyesek, hogy értékeik vannak, hogy ugyanolyan emberi viszonyrendszerben élnek, mint bármelyikünk.

Az anyagi vonatkozásokról elmondta, egy rendszer átalakítása mindig pénzbe kerül, de az ezt követő fenntartás már nem drágább a jelenleginél – ezt igazolják a nyugat-európai példák is. A magyar kormány tavaly novemberi határozatában fogadta el az úgynevezett kiváltási stratégiát, abban költségvetési forrás hiányára hivatkozva 30 éves folyamatban vállalta a nagy intézmények kiváltását, ami túlságosan hosszú idő. Ezt követően a legnagyobb ellátási forma maximum ötven fős lehet. A tudományos és a kutatói szakma az ötven fős felső határ ellen is tiltakozott, hiszen nem jellemző a társadalomra, hogy ilyen létszámban élnének együtt az emberek.

A kitagolódás egyébként már a rendszerváltozás után elkezdődött, megjelentek a lakóotthonok, mint integrált lakóformák, erre megteremtették a törvényi és a finanszírozási lehetőséget is. Nagyon erős volt viszont az intézeti lobbi, elérték, hogy továbbra is lehessen pénzt fektetni a nagy intézetek humanizálásába is. Ennek ellenére - az általános gazdasági válság hatására is - a nagy intézetek mostanra elszegényedtek, sok helyen a mindennapos megélhetésük is veszélybe került.

Minden európai uniós ország aláírta a fogyatékosok jogegyenlőségéről szóló ENSZ-egyezményt - Magyarország 2007-ben elsőként a világon. Ez kimondja, hogy egy fogyatékos embernek és a családjának joga van ahhoz, hogy a lakókörnyezetében, integráltan, közösségi alapú formában szervezzék meg neki mindazt, amire a sajátos nevelési igényei miatt szüksége van – zárta a beszélgetést egy alapvető információval az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának tanszékvezetője.