Egy démonvadászat tanulságai

Az arány előadásonként változhat, Csernus Imre ugyanis kíméletlen pszichiáter. Ő így gyógyít.

- Az emberekben mostanság nagyon intenzíven van jelen a különböző élethelyzetekkel kapcsolatos, egyre fokozódó félelem és feszültség. Ez nem szorongás, hiszen a szorongásnak soha nincsen orvosilag deklarálható oka. Félek a munkanélküliségtől, vagy attól, hogy a részleteimet nem tudom kifizetni, szeretve vagyok-e, jó anya leszek, vagy elvesztem a páromat: a különböző félelmek hosszan sorolhatók. A mai kor emberének tehát egyik legnagyobb problémája a félelmeivel történő bajlódás. Ha alapvető törvényszerűségeknek nincs tudatában, akkor óriási esélye van arra, hogy elbukjon. Ennek hatásai a depresszív állapotok, a pánikbetegség, a kapcsolati nehézségek, az önbizalom hiánya - mondja Csernus előadása előtti öltözői beszélgetésünkkor. Kérdésemre, hogy mindezek miként gyógyíthatók, a következőket fogalmazza meg.

- A gyógymód mindig kétféle lehet. Vagy tüneti, vagy oki. A tüneti kezelés arról szól, hogy a depresszív állapotot gyógyszerekkel orvosolják. Ez nem vezet oda, hogy az ember elkezdi következetesen megváltoztatni önmagát, ami egy rettenetesen kemény munka. Nem is mindig adja meg azt a belső stabilitást, amire mindannyian vágyakozunk. Mindegyikünk boldog, elégedett akar lenni az életével. Csak elfelejtjük azt, hogy ha ebbe nem tesszük bele a rengeteg következetes munkát, akkor ezen a területen sem fogunk semmit sem elérni - tartja a pszichiáter.

Aztán irány a színpad, ahol a szerelem démonairól beszél. Szokásához híven egy férfit és egy nőt hív fel partnerként, akik kicsit félve közelítenek a nyilvánossághoz. Aztán kiderül, ők jártak jól. Jobban, mint az a fiatalember, akit a hetedik sorban kipécéz magának a doki. Önbizalmáról, párkapcsolatáról, férfiúi mivoltáról kérdezi, majd ellentmondást nem tűrően porba döngöli. Hogy mindez csak a játék, illetve a gyógymód része-e, az innentől kezdve sok jóérzésű ember fejében felvetődik, de véleményt nyilvánítani ebben az esetben veszélyes, hát a többség csöndben marad. Szorong, lapít, nem akarja, hogy megszólíttassák. A vallatás folytatódik, Csernus azt akarja, hogy amit ő tud, arra mi is rájöjjünk lassacskán.

-A szerelemmel kapcsolatba az egyik legfontosabb mondat (ezt az emberek sajnos nem tudják), hogy mindenki annyi szeretetet, tiszteletet, megbecsülést kap a másiktól, amennyit ő saját magának ad. A pasik adnak, adnak, ahogy tudnak, aztán azt tapasztalják, hogy nem tisztelik őket. És nem értik, hogy miért. Ez azért van, mert ha magamat nem tisztelem, nem becsülöm, akkor nem rendelkezem azzal a kisugárzással, amihez a felnőtt férfi-állapot köthető. Ha belülről instabil vagyok, és szerelmes leszek, akkor tetszik, nem tetszik, de öntudatlanul törekszem a biztonságra és törekszem arra az érzésre, hogy szeretve legyek. Ez a klasszikus támaszkodás jele. Óriási szeretetéhségében az ember ilyenkor belelovallja magát az illuzionisztikus érzésbe, ami valójában nincs.

De látni akarja, hogy az ego-ja kielégüljön, és valójában ő legyen szeretve, ő legyen biztonságban. Ezért aztán az az érzés, amit ma az emberek szerelemnek hívnak, nem szerelem. Ez támaszkodás. A szerelemhez az első alapdolog egy felnőtt férfi és egy felnőtt nő. Nem az, hogy én azt játszom, hogy az vagyok. Ez az egyik démon. Ebből aztán következik a többi: a birtoklás, az önzés, a féltékenység, a megalkuvás a kapcsolatban, a másik kisajátítása, a megfelelni vágyás, a másikból különböző érzések kiverése - idézem fel az öltözői beszélgetés részletét. Közben a fiatalember jobban bírja, mint ahogy azt gondoltuk. Bár Csernus szerint önbizalma ekkor már szinte nulla, vissza-visszatámad, önérzete - különösen barátnője előtt - fölhorgad, tiltakozik a megaláztatás ellen. Már nem mindenki szórakozik olyan jól, mint az elején. Aztán ott a kézfogás, minden felejtős, minden megbocsáttatik. A színpadon ülők megígérik, hogy betartják, megváltoznak, önkritikát gyakorolnak. Mégis szép az élet! Ám az este nagy tanulsága, hogy nem vagyunk őszinték magunkkal. Legalább is a doki szerint.

- Egy pszichiáternek nincsen soha problémája magával? - kérdezem Csernust.

- Ha egy adott konfliktusban látom, hogy nem haladok előre, onnantól a pszichiáter nem pszichiáter, hanem egy ember. És akkor felmerül az, hogy az illető ember kellőképpen bátor-e segítséget kérni mástól. Ez a legfontosabb. Ha szükséges, én képes vagyok rá - válaszol. Kicsit megnyugszom, hiszen - bárki bármit mond - bizonyíthatóan ő is emberből van.

Hazafelé aztán úgy döntök, bármit hallottam az este, a magammal szívós munkával kialakított jó viszonyt nem vagyok hajlandó feladni.