Krámer kontra Ladányi

Kortárs színházi produkciójuk témája férfi és nő újratalálkozása. Külön pikantériát ad az egésznek, hogy a két táncos évtizedek után találkozik újra a színpadon. A 70-es években a Győri Balettnél kezdték a pályájukat, aztán útjaik szétváltak, most újra együtt láthatjuk őket a Pannon Várszínház újrainduló Veszprémi Táncműhelyének első előadásában. 

- Ariane Mnouchkine mondta, hogy a színész, táncos legfontosabb izma a képzelőerő. Önök mivel kondicionálták a fantáziájukat erre a táncot, képzőművészetet, zenét egyesítő "összművészeti" alkotásra? Vagy elég volt egyszerűen csak önmagukat hozni, egymást újra felfedezni?

Ladányi Andrea: - Egy férfi és egy nő találkozása, ha úgy tetszik újratalálkozása az előadás témája. A nézőnek nem kell okvetlenül tudni, nem kell azzal foglalkozni, hogy itt most két táncos újratalálkozásáról is szó van. Az alkotói folyamat alatt én sem gondolkodtam ezen. Nem is kell, hiszen, ha én egyszer, akárcsak egy előadást is táncolok valakivel, az ő teste, az ő dinamikája, az érintése belém ég. Mert a testünkkel bánunk, ami azért akár hogy is van, de a lélek. A lelkünket tudjuk kiképezni olyan mívesen, amitől egyszer csak a mozdulatművészetünk "olvasható" lesz.

- Tehát ott folytatják, ahol évtizedekkel előbb abbahagyták?

L.A.: - A dolgok egymásra rakódnak. Együtt táncoltunk a Győri Balettnél, aztán volt vagy 20-25 év, amikor csak egy darabban dolgoztunk együtt, egyébként nem. De nem ez az érdekes, mert én soha nem a múltra építkezem, én a jelenre figyelek. Most is abból született ez a darab, hogy a Gyuri milyen férfi, milyen alkat, milyen a lírája, dinamikája, mi az arisztokrata tartás benne, mi nem. 

Krámer György: - Ez egy 1972-ben kezdődő ismeretség. Egy iskolában nőttünk fel, egy induló műhelyben, a Győri Balettnél, aztán szétváltak az útjaink. Hogy a közös nyelv hogyan maradt meg 30 éven keresztül, azt nem tudom. Rengeteget nosztalgiáztunk. Ez a legszebb dolog a világon, amikor valami egyszerre ismerős, ugyanakkor meglepő. Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen - mondta József Attila. 

L.A.: Én megtanultam, hogy nagyon sokszor nem szabad kimondani, amiről szó van. Meggyőződésem, hogy Gyuri nem mindig arra gondol, amit én csinálok. Pont ebből ered a párbeszéd és egymás mellett elbeszélés a darabban. Az életben egy nő nem fog úgy gondolkodni, mint egy férfi. Pont az benne a kihívás, hogy megtalálják egymást pillanatokra, örökre vagy soha. 

- A színházeszményük, a gesztus rendszerük hogyan találkozik? Az alternatív színházat, vagy ha úgy tetszik a mozgás színházat művelik mindketten.

L.A.: - Nem kellene belemenni ilyen szakterminusokba. Nincs ebben semmi alternatív, Isadora Duncan száz évvel ezelőtt kitalálta, ezt építjük tovább a magunk módján. Az én életem teljesen más mint a Gyurié, őt egy magyar anyaszínház vette körül, remek rendezők, alkotók, opera stb. Az enyém sokkal utazósabb. 

- Radikálisabb. Úgy is mondhatnánk, hogy Ön Artaud "lánya", azé az Antonin Artaud-é, aki azt hirdette, hogy a szív felboncolását, élve boncolását kell, hogy kifejezze a színész teste.

L.A.: - Lesz is majd egy videó a produkcióban, egy igazi szívvel. (Nevet.) Mit csinálok én, szívet marcangolok? 

K. Gy: - Maradjunk annyiban, hogy kortárs táncszínházat csinálunk. Nagyon fontos ez, még akkor is, ha Magyarországon nagy ívben le van sajnálva ez a műfaj. Mert szabadon gondolkodó emberekkel elsősorban élő, mai nyelvet használó előadásokkal lehet párbeszédet kezdeni. Hihetetlenül inspirált ez az egész csapat, Ladányi Andrea barátai, akiket behozott az előadásba: Borlai Gergely, Lakatos Márk, Szöllősi Géza és Bánki Ákos.

Kihívás Krámer Györgynek ez a péntek esti bemutató a Pannon Várszínházban azért is, mert az utóbbi években inkább koreográfusként, a Táncfesztivál művészeti igazgatójaként ismerhette a veszprémi közönség. Az utóbbi idők  nagy táncszerepei a Miskolci Nemzeti Színházhoz kötik. - Én mindent elkövettem a táncos testem ellen - mondja nevetve, miközben a hazai táncszínház nagyasszonyával, Ladányi Andreával készül a színpadi párbajra.