Ködbe vesző emlékeink

Bár, ha visszagondolok, ez már fiatal koromban is így volt. Pápán diákoskodtam, kollégistaként a hétvégi kimenőkön koptattam a város utcáit, és természetesen nekem is voltak emblematikus helyeim, épületek, közlék, kis utcák, amikhez megannyi emlék fűz. Harmincöt év telt el azóta, és a város jellegében semmit sem változott. A házakat olykor átfestették, néhány utcában térkövet raktak le, egy-egy épület eltűnt, másik nőtt a helyébe. A kisvárosi feeling azonban megmaradt, és marad is, amíg világ a világ. Ezt semmilyen projekt nem befolyásolhatja. A város kedvelt helyei azért voltak azok, mert alkalmat adtak a találkozásra, a beszélgetésre, a barátkozásra. Jó volt lemenni a sültkolbász-illatú piacra, megállni egy-egy megszokott kirakat előtt, vagy ácsorogni az áruház bejáratánál, a megbeszélt randira várva. A Fő térhez éppígy kapcsolódnak érzése, helyek, emlékek.

Hogy mindez miért épp most jutott eszembe? A Somogyi galériában talán az utolsó kiállítás nyílt a napokban, a Zichy-ház ebbéli funkciója megszűnni látszik, s azt rebesgetik a pápaiak, hogy barokk étterem nő a helyére. Megrökönyödve láttam azt is, ahogy a térhez hozzánőtt dohánybolt - ami egyben barátok találkozóhelye is volt - kiürült, eddigi működtetői összepakoltak, kirakatai most üresen árválkodnak. Be kell vallanom, diákkorom végén itt húsz fillérért szálanként vettem a cigit, amit aztán a vasúton szívtam el egy-egy gőzmozdony füstjébe burkolózva, a felüljárón. Az életem egy darabja enyészett el a bolttal, és enyészik majd el a galériával. Igaz, előbbi helyett a belvárosban több nemzeti dohányáruda is van, némely utcában egymással szemben kettő is. De tudom, hogy már egyik sem pótolhatja az évtizedes megszokást, mondhatnám, hagyománynak is, amit - ha hiszik, ha nem - nem feltétlenül a káros szenvedély, csupán  az emlékekhez való ragaszkodás generál.