A zarándokok jelképe a kagyló

E jelre II. Alfonz király (791-842) fogott hozzá a földi maradványok méltó elhelyezéséhez. Ekkor kezdődött Szent Jakab diadalútja, ami mind a mai napig tart El Caminot járni régi vágya sokaknak. Nekem is. Gondolatban bő évtizede, de bizonyítottan is több éve. Márciusban lefoglaltuk már a repülőjegyeket. Az efféle előkészületet Soós Anita intézte. Anita francia nyelvtanár, de az angollal is boldogul, úgy, mint az olasszal. Tavalyról kis spanyol is ragadt rá. Edzett caminós, hisz egy éve a francia-út 800 kilométerét megjárta.

Csak a Santiago de Compostela – Finisterra közötti száz kilométernél hosszabb táv, az út koronája hiányzott. Nekem meg elég ez egyelőre Úgy terveztük az indulást, hogy visszaérjünk Santiagóba, a Jakab-ünnepségekre. Láthassuk a gótikus katedrálist fénypompában tündökölni. A tér ilyenkor zsúfolásig megtelik. A kitartóbbak már délután elfoglalják helyüket. A kéttornyú Szt. Jakab székesegyház latin kereszt alakú, háromhajós, a legnagyobb román stílusú/kori templom. Az évszázadok építészeti lenyomata is látható rajta, hiszen a templombelső oltárai barokk díszítésűek.

Már látható a cél, Finisterra félszigete, a világítótorony alatti sziklás part, amit Amerika felfedezése előtt „a világ végének” neveztek. Innen már csak a végtelen(nek tűnő) Atlanti-óceán víztükre csillogott

Visszagondolva, napokig fülig futott a szám, mikor a 19 évvel fiatalabb Anita elfogadott útitársának. Nem vagyok kockáztatós fajta, s tudnom kellett, hogy idővel fogy az erő, s ha tetszik, ha nem, ezt be kell kalkulálni. Egyébként Anita is már negyven.Aztán mégis túllendültem kételyeimen. Útitársam a fiatalság bátorságával, erejével, én pedig korom bölcsességével, óvatosságával, s talán kellő elszántsággal is bírva csomagoltam a kis hátizsákomat. Ketten talán erősek leszünk! Ketten talán erősebbek leszünk, dobolt bennem. Ha az egyikünk lankad, a másiknak kötelező lelkesedni. Ha a másik csügged, csak továbblendíti a frissebb. Párban erősebb az ember.

A legfontosabb a testi erő mellett a pszichés felkészülés. Megmozdítani, megerősíteni a belső, lelki ént a kemény fizikai megpróbáltatásra. Erre naponta többször gondoltam amellett, hogy kerestem a fizikai munkát a ház körül. Az öntözőkannákat emelgettem, míg a kert végébe értem velük. A fűnyírást, kapálást fittnessnek tekintettem. Erőpróbaként, egy április végi napon, lábon tettem meg a Devecser-Csabrendek távot. Félúton találtam egy nagyobb, sima kavicsot. Beraktam még a zsákba, hogy caminósnak érezzem a menetelést.

Indulás zarándoktársammal, Soós Anitával a nulla kilométertől

Július 17-én repültünk Madridig, majd tovább Santiago de Compostelába. A reptérről, mert csak 12 kilméter volt az út, bemelegítésként elindultunk az első szálláshelyre. .A zarándokszálláson egy éjt töltöttünk, s indultunk az útra. A cél Finisterra, a világítótorony alatti sziklás part, amit Amerika felfedezése előtt „a világ végének” neveztek. Innen már csak a végtelen(nek tűnő) Atlanti-óceán víztükre csillogott. Most közelről láthattam a hegyvonulatokon húzódó szélkerekeket, az alattunk szaladó patakokat, folyókat, járhattam az ösvények poros, kavicsos, köves, sziklás útjait.

Csodálhattuk a hatalmas fákat, szívhattuk magunkba az eukaliptusz-ültetvények illatát. Az illatos lonc ott úgy nő, mint itthon a bodza, meg a csalán. Rácsodálkozhattam a hortenzia-különlegességekre. A halványkéktől, a tinta- és indigókékig minden árnyalatban virul még az erdőszélen is a kicsitől az embermagasságnál is termetesebben. A bokrok tele vannak virággal. Gyermekkorom után, most itt újra megszemléltem az otthonitól eltérő, szép bogáncsokat.

Különlegességükkel erőt adtak hegynek fel a sziklákon lépdelve. Lefelé még nehezebb. De virágok a lankákon is nyíltak.A kövek, a sziklák is sokfélék, mindnek megvan a maga egyedisége. Haladtunk olyan ösvényeken, ahol a porból, mint ezernyi apró tükröcskék csillogtak a szemünkbe a fénylő lapocskák, kőzúzalékok.

Finisben Szt. Jakabbal...

Másutt, bazaltot idéző keménységű és hasadású, de olajzöld színű, csodás köveken haladtunk. Szívesen nézegettem volna itthon az egyik példányt, de inkább csak mint belső fényképet hoztam magammal haza. Ezek a szépségek feledtették kicsit a testi fájdalmakat. Mert a sajgások ellenére is lépni kell, tenni egyik lábat a másik után. Segítség nélkül – mint az életben is jórészt – csak egyedül.

Születni, meghalni, s ott a tájon haladni is csak önerőből lehet. Meg az ember még viszi magával a szeretteit is. A gyerekeit, a múltját, a jelenét, a szépségeket, a hamisságokat. Mindent és mindenkit, ami nemesítette valaha. De azokat is, akik beléhasítottak. Meg akik szerették. Inkább ez a fontos most, ami serkent, ami lendít! Fizikai, lelki erőpróba. Le kell küzdeni a gyengeségeket. Anita az utat töri, de én is látóhatáron belül maradok. Kitűnő társ a vándorbot.

A szálláshelyen hagyott botok közül választottam egyet. Valószínű más is vándorolt vele. Nem gyári, de annál ügyesebb, pillekönnyű. Nagy segítség. Biztonságot ad kitámaszthatóságával meredélyen lefelé éppúgy, mint hegynek fel. Mert a bot is kapaszkodik. Már azt is tudom, ha egyszer úgy megöregszem, a botot elfogadom. Eddig sajátként használva, borzadva gondoltam rá. Persze, más vigye, de én?Harmadik nap, a 20-24 kilométeres távok után úgy éreztem, vége. Nincs tovább! Persze, nem azért jöttem, hogy feladjam, hiába törnek bele, véreznek, gennyeddzenek a lábkörmeim.

A cipőm pedig bejáratott, jó lábbeli. Anita kínjaim mélységéből semmit nem érzett, nem nyafogtam. Látni szerettem volna a Jakab-ünnepet. A települések templomai, régi épületei, afféle galiciai román stílusú jegyeket mutattak. De az évszázadok építészeti irányzatai is nyomot hagytak rajtuk. Szemet gyönyörködtetően keveredett és fért meg egymás mellett a sajátos gótika, a bizánci stílus a klasszicizáló jegyekkel, az itáliai reneszánsszal, a legújabb, polgárias építészettel.

A templomok külsejükben román és bizánci, belül meg a későbbi, kikerülhetetlen barokk pompa, aranyozás. A települések emberközeliek, de számunkra építészetileg különlegesek. Az úton csak jó emberekkel találkoztunk. Kubaival, brazillal, lengyelekkel, japán lánnyal, távol-keleti fiúkkal, németekkel, franciákkal és négy magyarral is. Még három lépést sem mentünk rossz irányba, mert a helyiek azonnal jelezték, ha csak téves irányba fordultunk.

A kéttornyú Szent Jakab-székesegyház Santiago de Compostelában (Fotó: Soós Anita és M. Mester Katalin)

Busszal érkezünk vissza az ünnepségekre. Akárhogy siettünk, mégsem tudtunk fél 8-nál előbb indulni, s ha hozzávesszük még, hogy két-három kilométerre van a szálláshelytől a tér, ahol gyülekezni szokás a 11-órai tűzijátékra, akkor sietnünk kellett. Égett, bakelit szag ütötte meg az orromat. S állandósulni látszott ez a súlyos levegő. Szinte ellepte a várost. A vörösiszap-ömlést, a lúg szagát is megismerve rosszat sejtettem.

A szag áthatolt az orr elé tett kendőn is. Felvetettem Anitának, érdeklődjünk a helyiektől, hogy van-e vegyi üzem, gyár a közelben. A szagon túl, az is feltűnt, hogy mentők, tűzoltóautók haladtak el mellettünk. Jaj, Istenem, hova jöttünk, egy újabb vegyi katasztrófába, villant át rajtam, de Anita nem foglalkozott a szaggal, mint a helyiek sem.A téren alig találtunk helyet magunknak, s még két és fél óra várakozás a kezdésig. De ez az álldogálás már csak gyerekjáték. S a szag ide nem ért el. A rendőrök már kezdték kordonokkal lezárni a megtelt teret.

Frissülésül nézegettem a tornyocskákra rögzített tűzijátékokat. Mellettünk egy középkorú pár állt, ők 2700 kilométert gyalogoltak. Nagyot nőttek a szememben. Fél 10-kor egy mélyen zengő férfihang bemondta, hogy a közelben történt vonatszerencsétlenség miatt a mai tűzijáték és holnapra tervezett minden program elmarad. A halottak számáról még nem volt szó. Egyetlen ima, gyászzene nem hangzott el akkor még ott a téren. A tömegben némelyek tanakodni kezdtek. De a legtöbben, nem ismerve a veszteséget, kedélyesen beszélgettek.

Hazafelé menet minden kávézó, étterem tévéjén helyszíni közvetítést, borzalmas képeket láthattunk. Most újra éreztem a kiégett kupék szagát, a műanyagét, a textilét... A sokszor visszajátszott videón játékvonatként borult fel és csúszott a halálosztó szerelvény. Könnyek, megilletődött arcok, befeléfordulás. De az utca még nem tudta, hogy ez történt Jakab apostol diadalútjára indulásának 1200. évében, éppen Santiago de Compostela mellett. Talán mindenki elgondolkozott.. Másnap Galíciában hétnapos, Spanyolországban kétnapos gyászt rendeltek el. Isten nyugosztalja az örök útra indult zarándokokat!