Dimény János sokat tett az erdélyi kapcsolatok fejlesztéséért

Van úgy, hogy az újság-író fejében az jár, miközben beszélget az interjúalannyal: ennek inkább televíziós fel-vételnek kellene lennie. A beszélgetőtárs személyisége és mondandója ugyanis képernyőre kívánkozik, hogy a nézők is lássák azt, amit a média munkatársa. Így volt ez Dimény János esetében is. Élénken csillogó tekintet, benne kis huncutság, az élet titkainak tudója, elfogadás, mély érzések és gondolatok, nyíltság és nyitottság, közvetlenség, a kitüntetés pillanatainak teljes átélése - többek közt ez jut eszembe, ha visszagondolok a Pro Publico-díj átadására a sportcsarnokban.

A serdülő korosztályszámára kiírt hagyományos teremlabdarúgó-torna, a Pápa-kupa eredményhirdetésére gyűltek össze a csapatok. A küzdőtéren ott állt Kovács Zoltán országgyűlési képviselő, Áldozó Tamás, Pápa polgármestere, a szervezésben illetékes személyek, a Pápa- Barót-kapcsolat ismerői, részesei. Áldozó Tamás odalépett a mikrofonhoz, és arra várt mindenki, hogy pillanatokon belül elhangzanak a helyezettek és az érmesek nevei.

Áldozó Tamás átnyújtja Dimény Jánosnak a Pro Publico-díjat a 27. Pápa-kupa eredményhirdetése előtt a Városi Sportcsarnokban Fotó: Molnár Tímea

Ehelyett azonban Dimény Jánost kérték meg, hogy fáradjon le a nézőtérről. Barátságos, emberléptékű szólítás volt, úgy tűnt, inkább az eredményhirdetésen való részvétel, közreműködés lenne a hátterében. A titok tudói, a szervezők, a Dimény család tagjai, az újságírók azonban tudták, másról van szó. Áldozó Tamás belekezdett, Dimény János meghatódott, Kovács Zoltán szeretettel veregette hátba, Harangozó Zsigmond, Sydó Tibor, Rádi Róbert, Zsegraics Judit és mindenki, aki ott volt a sportcsarnokban, tapsolt.

Tapsolt egy gazdag életútnak, egy embernek, aki végigjárta, ami neki adatott, közben értékeket teremtett, tornász szakedző és líceumigazgató lett, két közép-európai település életét kapcsolta össze a rendszerváltást követő szabadság érzetében. Rendületlenül dolgozott azon, hogy a partnerség működjön és éljen, pápai és baróti gyerekek sokasága utazott és nyaralt ennek eredményeképpen egymás országában.

Iskolai, szaktanári együttműködések indultak el, a pápai óvónők eljutottak Csángóföldre, láthatták, miként él a magyar nyelv az ezeréves határ mentén. Pápára jöttek a fiatal baróti sportolók minden év elején egy jó hangulatú focimegmérettetésre, és velük együtt Dimény János is, egy esztendő kivételével, amikor lábtörés miatt lábadozott otthonában.

A Pro Publico-díj Fotó: Molnár Tímea

Meleg tekintetek a pápai ismerősök, barátok részéről, visszaemlékezés a Sydó-Harangozó testnevelő kettőssel való első találkozásra, ami már rég volt: 1983-ban Budapesten, a tornász-világbajnokságon. Moszkva tornász olimpiai bajnoka, Magyar Zoltán ekkor zárta kiváló pályafutását. Ez a sportrendezvény adta az alapot a későbbi városi kapcsolatok elindításához. - Régen volt... - sóhajtotta később a lelátón Sydó Tibor. Közben, mintha az élet rendezne mindent némi emberi cinkossággal vegyítve, ott tipegett a Dimény család legfiatalabb tagja, a 17 hónapos unoka.

A hivatalos indoklás úgy szól: a baróti Szabó Dávid Líceum korábbi igazgatója Barót és Pápa ifjúsági cserekapcsolatainak építésében végzett több mint három évtizedes eredményes tevékenységéért részesült a Pro Publico-elismerésben. A tényeknél azonban jóval több, amiért a város vezetése a díjat adta Dimény Jánosnak. Ezt AranyJánosnál kifejezőbben nehéz lenne megfogalmazni. Így hangzik: (...) ember lenni mindég, minden körülményben (...)"