Odaadnám a szívemet a fiamért

Fia, Vass Máté az európai transzplantációs listán a magyarok közül az első helyen várakozik. Megfelelő szívdonorra vár 2012. október 8-a óta Budapesten, a kardiológiai klinika intenzív osztályán. Gép segíti szíve működését, ezért felülnie sem lehet, miközben versenyt fut az idővel. 

-Nézze, ő a fiam! – Igaz, milyen kedves, szeretetteljes a tekintete? Semmit nem vétett az életben, mindig nagyon jó gyerek volt, mégis ezt a szörnyű büntetést kapta a sorstól. Felfoghatatlan, megérthetetlen, feldolgozhatatlan – sorolja, panaszolja hosszan mélységes fájdalmát Attila, az apa a gyulafirátóti, egyszerű berendezésű házban, ahol nagy tisztaságban és rendben csak a legszükségesebb berendezés van. 

- Máté születésekor azonnal kiderült, hogy súlyos szívbetegséggel, úgynevezett komplex nagyér transzpozícióval jött a világra – beszél a riasztó kezdetekről Attila. Eszerint a tüdő és a szív közötti főerek a normálishoz képest fordítva működnek, felcserélt működést produkálnak, a szívhez fáradt, oxigénhiányos vér jut, és a szív ezt pumpálja tovább a szervezetbe. Ezért a gyermeket születése után mentőhelikopterrel szállították a budapesti szívklinikára, és tíz hónapos korában megműtötték, addig kellett várni, hogy műthető legyen.

Apró lemezkét ültettek a szívébe, hogy ily módon helyes irányba tereljék a vér útját. Akkor az orvosok megmondták: nem műthető ez a betegség, a szív majd egyszer elfárad, és akkor transzplantációra lesz szükség.

- Én éltem már eleget, bámikor odaadnám a szívemet a fiamnak - mondja megtörten az apa (Fotó. Penovác Károly)

- Bárcsak olyan fejlett lett volna akkor a tudomány, mint napjainkban! Ma már néhány hónapos korban végeznek transzplantációt csecsemőkön, és nem kell évtizedeken át várni, hogy mikor jön el az idő? – sajnálkozik az apa, majd így folytatja: képzelje el, amikor azt mondják egy szülőnek, hogy nem lehet tudni, mikor lesz erre szükség, 10, 20 vagy 25 év múlva?

Azóta minden percet így éltünk meg, kettőből legalább felet arra gondoltam, mikor jön el a pillanat? Nem görcsöltem, a fájdalom nem látszott rajtam, de nagyon aggódtam. Magamban mindig a csodára vártam, abban bíztam, a fiam egyszer meggyógyul, mert ránézésre nem látszott rajta semmi. Ezzel áltattam magam – emlékezik Attila. Az igaz, hogy Máté mindig hamar elfáradt. Már kiskorában kiderült, hogy milyen ügyes focista, be is vettük a helyi csapatba, hogy kicsit ő is játszhasson, mint más gyerek.

Emlékszem, focista szeretett volna lenni. Szívbemarkoló volt, amikor ezt mondta, mert tudtam, hogy ez a kívánsága, célja soha nem teljesülhet. Tudja, mi volt a legnehezebb? Amikor az ember látta, hogy a másik gyerek jól bírja a terhelést, a sportot, jókedvűen szaladgál, az én fiamnak meg fájó szívvel néhány perc játék után le kellett ülnie – néz maga elé az apa.

Máté soha nem kérdezte, hogy miért van ez, soha nem méltatlankodott, türelmes volt és belenyugodott a sorsába. A fiúval a csecsemőkori műtét óta három havonta jártak kontroll vizsgálatra, szívkatéterezés többször is történt, gyógyszert azóta nyolc óránként kell szednie Máténak.

- A veszprémi Séf iskolában szakácsnak tanult, szeretett és tudott is főzni, itthon is sokszor meglepett finomságokkal, de a 12. osztályt már nem tudta befejezni. Egyre erőtlenebb lett, elfáradt a szíve. Itthon kellett maradnia. Közben más csatákat is vívtunk, például a rokkantosítással kapcsolatban. Erről inkább nem is akarok beszélni – hárítja el az újabb kérdést az apa.

- A pillanat, amitől egész életemben tartottam, tavaly október 8-án érkezett el – idézi az akkor történteket. A fiam szokás szerint otthon főzött, tett-vett, igaz, köhécselt, sápadt volt, fáradtságra panaszkodott, gondoltam, megfázott, emiatt van minden. Siettünk a klinikára, ahol tíz napig altatták, gépre is került. Amikor felébredt: egymást átölelve, keservesen sírtunk. Akkor döbbentünk rá mindketten: itt az idő. A fiamnak donorra van szüksége. Ballonpumpát ültettek a combján keresztül a szívébe, azzal segítik a működést. Emiatt még csak fel sem ülhet a fiam – takarja el tenyerével arcát az apa.

Azonnal mentegetőzik: erős vagyok ám, az is voltam mindig, de tudják, ez a versenyfutás az idővel, ez mindennél szörnyűbb! Volt már három donor „riasztás”, reménykedtünk, de sajnos ebből kettő külföldi volt, és nem ért ide időben a donor szív, amit négy órán belül lehet újraindítani. A harmadik donor hazai volt, de túl idősnek bizonyult a fiamnak. Így továbbra is várnunk kell. Ez is szörnyű nem, amikor az ember arra vár, hogy valaki holtában segítsen a fiamnak? – kérdi önmagától apa. Helyzetüket az is nehezíti, hogy az európai transzplantációs rendszerbe még csak most van folyamatban Magyarország belépése, ami egyáltalán nem kedvező körülmény.

- Mátéval, aki nagyon türelmes beteg a klinikán hétköznapi dolgokról beszélünk, tervezünk, hogy mi lesz, amikor hazajön a műtét után. Meg aztán jókat vitatkozunk a fociról – avat be találkozásaikba. Lila színű szobát kért, már ki is pakoltam a berendezést, hogy kifessem a falakat – mutat a szoba elé kitett holmikra Attila. Máténak a műtét után teljesen steril szobára lesz szüksége, ami rengeteg pénzbe kerül. A veszprémi családsegítő segít nekik, de még sok mindenre szükségük lesz.

Megfelelő edények, poharak, evőeszközök kellenek, speciális étrend kell, és meghatározott zöldségek, gyümölcsök, gyógyszerek, amiknek támogatását az apa tudomása szerint hónapról-hónapra csökkenti majd a tb. Nem tudom mi lesz? A főzéstől, a házi munkától nem félek, mert egyedül élek régóta. Máté szülei az éves során elváltak, az anya nem itt él, az apa mára minden tartalékát felélte, korábban másnaponta utazott fiához, ma örül, ha hetente egyszer el tud menni Budapestre Mátéhoz, a klinikára.

Attila a Szent Kristóf betegszállítóknál dolgozik, havi 97 ezer nettóért. Örülök, ennek is, van munkám, nem beszélve főnökeimről, kollégáimról, akik nagyon megértőek velem, ami sok erőt ad – mondja.Vass Attilának arról fogalma sincs, hogy miként, miből fizeti ki azokat a dolgokat, amikre a fiának a műtét után szüksége lesz? Kétségbeesetten keresi, kutatja a segítőket, támogatókat.

– Micsoda szégyen, hogy másokhoz kell fordulnom! Pedig mindent megpróbáltam már, de hiába – néz szótlanul maga elé soványan, megtörten, végtelen szomorúsággal a szemében.