Rend, színek, varázs

Kint sütött a nap, s a fák lombjain átszűrődve mozgó foltokkal tarkította a zöld gyepet. Bent az izzó színekben égő, nagy színfoltokban vászonra rakott tájak szinte világítottak a félhomályban, fénnyel töltötték meg a szobákat. Vibrálók, nyugtalanok, örömet sugárzók ezek a tájak, újraalkotva, újjávarázsolva, a valóság elemeiből ismét felépítve. 

Ritkán láthatók ezek a festmények. Pedig a kis bakonyi ház homályos szobáinak falát - ahol a művész lakik - a padlótól a mennyezetig borítják a festmények, egy élet munkái, többkiállításnyi anyag, amelyből egy találomra történő válogatással is színvonalas tárlat születne. Egy kiegyensúlyozott, egyenletes pálya eredményei, nincsenek félresikerült próbálkozások, törések, mert Nagy Béla pontosan tudta, mit akar, s mert mindvégig arra törekedett, hogy őszinte legyen művészete, s ez az őszinteség biztosította egy életen át pályája egyenletességét, s ez teremtette meg művészetének tisztaságát és hitelét. 

Nagy Béla munkássága jól belesimul a magyar művészettörténet 20. századi vonalába, része a 20. századi magyar művészettörténetnek. Kezdeti útkereséseiben, törekvéseiben jól konvergál a magyar festészet stílustörekvéseivel. Nem a meghökkentőt, nem a mindenáron szokatlant kereste, úgy festett, úgy fest, ahogyan belőle fakadt, néha úgy érzem, szinte elragadtatásban, s olyan eszközökkel, amelyek a legjobb hagyományokra épülnek. 

A nagy lehetőségek elkerülték. Nehéz időkben végezte a Képzőművészeti Főiskolát, akkor, amikor a művészetben a szocialista realizmus vált hivatalos irányzattá, és a sematizmus uralkodott. De szerencsére voltak kiváló tanárok, mint Bernáth Aurél és Kmetty János, kiváló művészek és pedagógusok, akik egész nemzedékeket neveltek. Kmetty János azt emelte ki tanítványánál, hogy munkáiban rendet teremtett. Bernáth Aurél Nagy Béla képeinek színességét, gazdag színvilágát dicsérte. 

Égő színekből, odavetett foltokból, kontúrokból áll össze a táj, áll össze Nagy Béla világa, amelynek expresszivitása foglyul ejti a nézőt. Expresszionisztikus képein a reflexiót állítja a középpontba. Belső intuíciója szerint a látványt tetszőlegesen átalakítja, de nem önkényesen, hanem egyrészt alávetve a festészet, a kolorit szabályainak, másrészt szigorú szerkezetet teremtve képein, amelyben a határozott kontúrok segítik. Ugyanezt érezni a nagy színfoltokban komponált erőteljes tájképein, s ezt az utóbbi időben született légies könnyedségű, vibráló, fuvallatszerű tájjelenésein.

Találó Horváth Lajos festőművész megjegyzése, amit Bakonykoppányban mondott ezen kései képek láttán: úgy érzem, szinte lefújhatnánk a vászonról ezeket a képeket, olyan könnyedek.