Pontok helyett inkább kérdőjel

- Mikor kell elkezdeni a kortárs táncművészetre való nevelést?

- Nem táncot, inkább színházat, előadóművészetet mondanék, nem szeretnék kategorizálni. Amikor a kisfiam született, 2003-ban, egy uniós projektet csináltam, azóta sok gyerekszínházi produkcióban vettem részt. Nagyon fontos, hogy a klasszikus zenét megismertessük a gyerekekkel. Számomra ez fontos küldetés, része az életemnek. Ennek a műfajnak ugyanúgy megvannak a maga törvényszerűségei, újításai, mint a felnőtt színháznak.

- Hogyan fogadják a gyerekek az előadásokat?

- Nyitottan és előítéletektől mentesen. Azért fontos a gyerekszínház, hogy az előítélet-mentességet vihessem a színházba, lehánthassak mindenfajta címkét. Ami a veszprémi fesztiválon látható, az Újravágva című előadás pontosan arról szól, hogy az összes címkét, amit rám aggattak az élet során, azt idézőjelbe tegyem. Ez egy önironikus, szarkasztikus darab, amiben a saját paródiámat állítom színpadra. Nagyon sok jelenetet a negatív kritikákból építettem fel.

- Le lehet hántani ezeket az előítéleteket?

- Abszolút. Nem könnyű. Mindenki ítéletet mond a másikról, én félek a nagy kijelentésektől, mert félre is ismerhetem a másikat, az ember sokkal bonyolultabb annál.

- Ön sem szokott nagy kijelentéseket tenni másokról?

- A darabokban is inkább kérdőjeleket teszek, meg gondolatjeleket, sosem pontokat.

- Hogyan fogadja a kritikákat?

- Ebben a darabban lehet látni, milyen humorral és öniróniával, de húsz évet el kell tölteni ezen a pályán, hogy ezt így dolgozzam fel. Sok kritika rosszul érintett, de itt a negatív kritikák is idézőjelbe vannak téve. A művészeket szeretik kategorizálni, én nem érzem magam kortárs táncosnak, keresem az utamat. Mindig változom, az életem folyamatosan fejlődik, alakul.

- Nincsenek előítéletei másokkal szemben, a sérültekkel, fogyatékosokkal is foglalkozik.

- Valóban úgy érzem, hogy toleráns vagyok és nyitott, de nekem is meg kell tanulnom a velük való munkát. Sokat dolgoztam a vakokkal, a mozgássérültekkel csináltuk a Lélektáncot, amelyben nemcsak én, de a táncosaim is egy kemény próbaidőszakon mentek keresztül. Szerintem nem is a produkció a lényeg, hanem az emberi kommunikáció. Minden táncosnak volt egy mozgássérült párja, akire vigyáznia kellett az előadáson, a próbákon  valódi emberi történetek zajlottak.

- Erről az előadásról mondta Jancsó Miklós, hogy ezt mindenkinek látnia kellene.

- Volt egy olyan mottónk, hogy mindenki sérült, csak mi, akiken ez nem látszik, jobban tudjuk leplezni. Az emberek még napjainkban is nagyon sokszor összekeverik a mozgássérülteket a szellemi fogyatékosokkal, ez egy rossz előítélet és beidegződés, ez az előadás erről is szól. A mozgás nemcsak esztétikum, a szépség lehet másfajta szépség is.

- Keres új utakat?

- Folyamatosan készenlétben vagyok, megpróbálom megfogalmazni a saját nehézségemet, magánéleti problémáimat, örömeimet. Megyek az utcán és figyelek.

- Korábban beszéltünk arról, hogy a kortárs táncszínházakat kevésbé finanszírozzák. Hogyan él meg a társulata?

- Mindig a tánc a legkevésbé finanszírozott, holott a táncosok aktív pályafutása, szakmai élete a legrövidebb. Nagyon divatos műfaj lett a tánc, sok a csoport. Van egy olyan tendencia, hogy mindenkit támogatni kell, amivel nem mindig értek egyet, elaprózódnak a pénzek. Franciaországban azoknak az együtteseknek, amelyeknek múltjuk van, más kategóriában kell pályázniuk, mint a feltörekvő együtteseknek. Az új kormánynak sok mindent rendbe kellene tenni, bár van egy színházi törvény, ennek is vannak hiányosságai, a táncszínház évek alatt folyamatosan vesztette el a támogatását. Sok színháznak fontos, hogy arculata legyen, de azt nem tűröm, hogy a művészi szabadságot korlátozzák, beleszóljanak abba, milyen előadást csináljak. Akkor inkább továbblépek vagy máshová megyek. Nem tudok megfelelni különböző trendeknek, irányoknak, elvárásoknak.

- Még mindig vannak önnel szemben elvárások? Meg kell felelnie valamiféle közvéleménynek?

- Folyamatosan. Mióta Kossuth-díjas lettem, nehezebb megfelelni. Mindig jobbat és jobbat kellene csinálni, holott ez nem így működik. Ez a fajta nagyvonalúság hiányzik az országunkból, de ez nemcsak a művészetre vonatkozik, hanem az egymással való kommunikációra is. Nehezen fogadják el, hogy valaki sokszínű, több dolgot csinál, nem lehet tudni, kiszámítani, milyen előadást állít színpadra. Ez nem fog változni, ezen túl kell lépni.

Bozsik Yvette az Állami Balettintézetben szerzett diplomát, 1984-ben Árvai György képzőművésszel megalapították a Természetes Vészek Kollektívát.

1992-ben önálló alkotói útra lépett, egy év múlva leszerződött a Katona József Színházhoz, saját társulatot alapított. Jelenleg a Magyar Táncművészeti Főiskola koreográfusképző tanszékének vezetője.