Újravágva: ez volt, de mi lesz?

Azaz, hogyan fogadják a nézők és kritikusok előadásait, melyek annak a bölcs gondolatnak a jegyében fogantak, miszerint két leglényegesebb szerve van az emberi testnek: egyik az agyvelő, a másik a genitáliák.

Tudjuk jól, mind a kettő kielégülésre szomjazó, hatalmas izgatószer. Ezt nyilvánosan firtatni azonban sokáig nem volt szalonképes. Éppen ezért Bozsik Yvette fizikai színházi, vagy ha úgy tetszik, mozgásszínházi produkciói alkalmasak voltak arra, hogy a hazai szellemi élet rugalmatlanságát feltárják.

A kritika és Bozsik találkozása bohózatnak sem utolsó, s nehéz megmondani, mi volt mulatságosabb benne: a megrökönyödés természetes dühe, vagy a sznobok természetellenes zavara, vagy a „hozzáértők” tudálékossága. Sokféle címkét ragasztottak rá, szexistának nevezték többek között, mondván, túl nagy hangsúlyt fektet a testiségre.

Bozsik azonban ahelyett, hogy apáca zárdába vonult volna, ügyet sem vetve bírálói értetlenségére, folytatta megkezdett útját. Az Újravágva című legújabb koreográfiájából azonban most kiderült, hogy minden szóra emlékezik. Sőt, általános röhejt keltve, fel is olvastatja táncosaival a kritikák rájuk vonatkozó passzusait. Paródiáig sarkított jeleneteiben valóban sok a szex. Mintha csak azt mondaná: itt van, úgyis ezen jár az eszetek, hát akkor vegyétek és egyétek! Megrendezi a paródia paródiáját is

Az előadás összegzés, az eddigi pályafutás fogadtatásának ironikus összefoglalása (újraöklendezése) a rá jellemző agresszív, dinamikus, ugyanakkor érzéki stílusban, nagyon profi koreográfiával és bármelyik világszínpadon helytálló designnal. A létezés, mint függés (rabság) és lázadás. Szimbolikája ebből a tudatból táplálkozik a vággyal, a szerelemmel a középpontban, melynek három fajtája lehetséges: a lírai neurózis, a teljes pokol és a családias unalom.

Világbazárjában erotomán szépfiúk kelletik magukat, vagy éppen vallásos áhitattal merednek egymás testére, vannak vad bacchanáliák, párductestű császárnők (álruhás kurvák?) szerelmet mímelő nyárspolgári párocskák. Láthatók pikáns freudi történetek a kanapéról, neurózis és ki tudja még mi nem. Amit csak a néző megkívánhat, vagy éppen hogy amivel nem igazán szeretne szembesülni.

A testre, a testiség élményére is rátelepedtek a hazugságok - erősíti meg a közhelyszerű megállapítást az előadás, amelynek alapélménye a kiábrándultság.

Mintha azt kérdezné, hogyan tovább a szabadelvűség és a formakeresés káoszában? Mert valójában nem csak a szerelem, de a koreográfia és rendezés kérdéseinek élveboncolása is egyben az Újravágva. Ezt a vonalat erősíti a háttérben videóról lejátszott paródia, amelyben Bozsik Yvette alteregójaként elhízva, ormótlan parókában Elek Ferenc egy társulat válságba került vezetőjét jeleníti meg a közönség legnagyobb derültségére.

Válaszút előtt a mozgásszínház? Mi jöhet ezután: kiüresedés, unalom vagy vissza a szavakhoz?

A 13. táncszínházi fesztivál második napján egy másik előadás is az összegzésről és valamiféle lezárásról szólt. Mégpedig a Vihar Shakespeare színműve alapján a Közép-Európa Táncszínház előadásában, Virág Melinda, Jónás Zsuzsa és Hámor József koreográfiájában, Szigeti Máté zeneszerző és Philipp György zenei szerkesztő közreműködésével, Gergye Krisztián és Szögi Csaba irányításával.

Mint tudjuk, a jó öreg William Shakespeare megálmodott egy csodás szigetet, melyen a szeretet, harmóniát és költészetet teremt az emberek világából elűzött Prospero varázspálcája.

A veretes színmű csupán asszociációs háló, a koreográfia gyakorlatilag a felismerhetetlenségig elszakad a kiindulóponttól, úgyhogy ne keressünk az előadásban nimfákat, dalt és esküvőt. Ellenben különösen szép a nyitójelenet, ahogy a táncosok monitorszerű fehér táblákat tartanak és mozgatnak a kezükben, amelyeken a tenger hullámai tükröződnek, imbolyognak mozaikképszerűen, darabosan.

A süllyedés és a kiúszás, a megmenekülés pillanatai. Végig szép a látvány, a fekete, lecsupaszított színpadképben festőien érvényesülnek a rafináltan megvilágított testek.

Díszletként a színpad mélyén paravánszerű képződmények állnak, amelyek hol strand kabinnak tűnnek, máskor átlátszó válaszfalnak, vagy éppen fémhálónak.

A zene hol szférikus, máskor a kabócák eszelős fűrészelése jelzi, hogy a tengernél vagyunk. És a hajókötelek, melyek a koreográfia legfontosabb eszközei a táncosoknak a viharral és egymással folytatott küzdelmében egyaránt. Egymás megkötözésére, egymás kihúzására, de kötélhágcsónak is jó. Hogy miből van több a gúzsbakötésből vagy a baráti kötélnyújtásból? Nem tudnám megmondani, a tiszta érzés és sötét ármány kibékülése napjainkban már korántsem olyan egyszerű még az esztétikában sem.

Azt viszont bizton állíthatom, a Közép-Európa Táncszínház előadásában diadalmaskodik a szépség, diadalmaskodnak a kifinomult esztétikai érzékkel megformált képek - még ha össze is tört a varázspálca.

Persze, nem tudni ez dicséret-e abban a kulturális háborúban, amelyben a szépséget, mint elavult kategóriát ütik-verik és a lazítástól várjuk a megváltást, vagy legalábbis az újítást.