Ősi Kovács Imre másodszor is megtanult festeni

Szerző: Godzsa Zoárd

Az agyvérzés a teljes jobb oldalt zár alá vette, minek következtében a beszéd is sokszor nehézkessé vált Kovács Imrének. De nem most, hiszen egy olyan ember beszél az életéről, aki az elért sikereire, jelentős díjaira és a betegségén túllépő akaraterejére egyaránt büszke.

- Mikor a kórházból kiengedtek, mindig ketten-hárman emelgettek. Nem működött se kezem, se lábam. Az orvosok figyelmeztettek, hogy két kilónál többet soha nem emelhetek. Betegségem előtt megállás nélkül mozogtam, rengeteget dolgoztam, imádtam a sportolást. Volt háztáji nagyon sok állattal, földet műveltem. A családi építkezéseken annak idején mindent magunknak kellett csinálni, mindkét hónom alatt volt egy-egy ötvenkilós cementeszsák, ami meg sem kottyant. Borzalmas volt lelkileg, hogy ilyen állapotba kerültem, hirtelen megszűnt az örökös mozgás. A súlyos állapotom miatt fontolgattam, hogy eldobom magamtól az életet.

Kovács Imre tehetetlennek érezte magát. Pedig a családja soha nem éreztette vele, hogy teher lenne a számukra. Mindent megtettek érte, de ő nem akart így élni. Tudatosan készült élete feladására.

- Jó katolikus voltam gyermekkorom óta és bűntelenül szerettem volna átmenni a másvilágra. Szóltam a plébánosnak, hogy szeretnék meggyónni és áldozni. Valahogy ráérzett a szándékaimra. Hat órát beszélgettünk. Késő este volt, mikor elment tőlem. Éjszaka hajnalhasadtáig egy hunyást nem aludtam.

Világos volt, mire elszenderedett. Aztán új emberként ébredt. Dehogy akarok én meghalni, mondogatta, Isten őrizz! Attól fogva mindent elkövetett, hogy jobbá tegye az életét. Gyakorolta a járást egyedül. Először egy háromlábú bottal, ma már egyes bottal jár.

- Terveket szövögettem, kezdetben kisebb célokat, feladatokat tűztem ki magam elé. Történt, hogy egy borongós, esős napon ötször mentem ki az udvarra. A feleségemnek minden alkalommal be kellett fűznie a cipőmet, felsegíteni a kabátot, a cipzárt felhúznia, bejövet pedig a latyak miatt mindig felmosni. Aztán kifakadt és leteremtett, hogy üljek már el a hátsó felemen. Ekkor hetekig tépelődtem, mert bántott a dolog. Aztán eljutottam odáig, hogy elsőként a cipzárt tanultam meg bal kézzel összeilleszteni, majd felhúzni.

Sok időbe telt neki a tanulás, a következő lépés a cipőfűző volt. Öt héten keresztül gyakorolta, mire tökéletesen sikerült. Persze, senki nem tudott róla. Aztán eljött a nagy nap.

- Szóltam a feleségemnek, hogy mennék ki. Mikor az ajtónál jártam, akkor jött volna segíteni az asszony bekötni a cipőfűzőmet. Lazán odaböktem neki, köszönöm nem kell, már megtörtént. Nem akarta elhinni, csak mikor látta. Nyilván a sértettség is dolgozott bennem. Majd én megmutatom, hogy nem kell mások segítsége. Egyedül is megy.

Ekkor jött rá, bármit akar, azt meg tudja valósítani. Csak türelem és kitartás kell hozzá, meg elszántság. Az apró lépések után jöttek a nagyok. Karácsonyra a feleségétől kapott ajándékon mélyen meghatódott: ecsetek, festékek voltak benne, minden, amit régen rengetegszer használt, de elkallódtak a betegsége alatt.

- Mikor megcsapott a festék illata, hihetetlen boldog lettem. "Megindult a vezérhangya." Folyton azon gondolkodtam, hogy nekem újra festenem kell. Na de a bal kezem teljesen suta volt. Még egy apró követ sem tudtam bal kézzel eldobni. Odáig jutottam, hogy elkezdtem először néhány centi hosszú vonalakat húzogatni a papírra. Több hónapon keresztül csináltam, csak vonalakat húzkodtam. Mindaddig, míg nem sikerült, immár biztos kézzel, határozott vonalakat rajzolni. Innentől kezdve lazábban ment.

Először nagyon egyszerű képeket festett, majd fokozatosan bonyolította az alkotásokat. Sok időnek kellett eltelnie, mire azt érezte, hogy a bal keze már majdnem annyit tud, mint annak idején a jobb. Mikor húsz képe készen lett, bekereteztette és a helyi iskolában kiállította. Több száz ember volt kíváncsi ezekre a képeire. Jó érzés volt, mondja. Bár a képek nem voltak rosszak, de még nem az igaziak. Akik tudták, hogy mi történt vele, azok nagyon nagyra tartották ezeket a festményeket is.

- Azokból a képekből már egy sincs meg. Mindet eladtam. Most sem nagyon tudom követni. Már több mint kétezerhatszáz képet festettem meg. Nekem egyszerűen csak festenem kell! Ezt érzem és árad belőlem. Persze először szörnyű érzés volt a festményeken túladni. Nehéz volt megválni tőlük. Feleségemmel együtt szegények voltunk, és amikor képet akartak tőlünk venni, eladtam. Kellett a pénz. A sokadik kép után már megszűnt a sajgás, hogy belőlem visznek el egy darabot.

Sosem szeretett unatkozni, ezért a festés mellett foglalkozott fafaragással, zenéléssel és még a fémet is kezelésbe vette. Mindent kipróbált, de legjobban mindig a grafika ment. A pénzszűke miatt rengeteg karkötőt és nyakláncot, medált is készített. Jórészt bőrből. Csak saját motívumokkal dolgozott. Ezeknek nagy sikere volt, vették, mint a cukrot. Érettségizőknek fokosokat is készített. Két gyerek mellett mindig szükség volt a pluszpénzre.

- Mindig festettem, a régi rendszerben az iskolai plakátokat is én készítettem óriási méretekben. Lenint többször megfestettem a propaganda-plakátokra. Nem érdekelt, hogy katolikusként ezekkel foglalkoztam. Fizettek érte. Bár nem sokat, de pénz volt. Ekkor kezdtem el tömegével "gyártani" a tájképeimet.

Csak a falu és vonzáskörzete a képek témája. Régen csak a szabadban, de a betegsége óta otthon a műhelyben fest mindent. Nagyon sokat emlékezetből. Becsukja a szemét és rágondol, majd megfesti. Bármit. A környéket úgy ismeri, mint a tenyerét. Állatostól, bozótostól.

- Bal kézzel viszont csak a festés megy. Ha a levest kanalazom, már beremeg. A nevemet is csak nyomtatott betűkkel tudom leírni. A festésen kívül sajnos suta maradt a kéz.

A legnagyobb öröm, hogy a barátai sokat segítenek a kiállítások szervezésében. Viszik mindenhova. Tizenhárom év után már közel jár a háromszázadik kiállításhoz. Igaz, volt olyan, ahol csak hét ember jelent meg, de Siófokon volt rá példa, hogy hétszázan voltak kíváncsiak a tárlatra. Sokszor röstellte ugyan, hogy ilyen állapotban kell kiállnia, de társaságban azért igyekszik kihúzni magát. A férfihiúság is ad némi erőt neki. Még így, hatvannyolc évesen is.

- Visszatekintve az életemre, azt mondhatom, megérte! Az agyvérzésnek is lett végül pozitív hozadéka. Ha nem történik, akkor a festészet az életemben szép lassan elszürkült volna. Talán abba is marad. Így viszont teljesen átadhatom magam a szenvedélynek.