Kultúra – családi vállalkozásban

A magyar kultúra napján, elsőként a város történetében a Schmidt-család: Schmidt Dezső, Schmidt Dezsőné, Mógor-Schmidt Katalin és Schmidt Orsolya részesültek a megtiszteltetésben.

A család tagjai egyenként is elfoglalt emberek, így nem volt könnyű összehozni egy közös találkozót. A családi vállalkozás irodahelyiségébe egymás után – oviból unokákkal, vagy munkahelyről -  érkeztek beszélgetőpartnereim.

-  A család felterjesztése a díjra természetesen meglepetés volt, de úgy gondolom, jó, hogy nem ragadtak ki valakit. Ez így egész, így működünk, minden nap különböző területen, de mégis egységként. Ez talán fémjelzi azt az összetartozást, amit a család a klasszikus értelemben jelent, és  ami  adott esetben a kultúra területén valósul meg. Díjazottként nagyon jó érzés, és egy nagyon jó ötlet azok részéről, akik ezt kitalálták – tudtam meg Orsolyától, aki a városi művelődési központ munkatársa.

– Mindenki azt mondta: de jó, hogy ez valakinek eszébe jutott. Hiszen példa lehet mások számára is. Nekünk ez nagyon nagy örömöt jelentett, azóta is találkozunk teljesen ismeretlen emberekkel, akik gratulálnak, és azt mondják: jó helyre került a díj. Azt mondtam, ha én nyugdíjas leszek, akkor biztos nem fogok otthon ülni. A Pedagógus Művelődési Ház Alapítvány, a Bárdos Kórus elnöksége, a zsidó kulturális egyesület teljesen új területeken nyújt lehetőséget a kibontakozásra. Ez már nem a kötelező kategória, hanem azt csinálja az ember, amit szeret – mondja az édesanya, aki az Erkel iskola igazgatójaként vonult nemrégiben nyugdíjba.

- Többen mondták, hogy szépek voltunk együtt, és örültek, hogy család kapta a díjat. Igen, emiatt örülünk mi is, hiszen ezt szeretnénk képviselni és mutatni. Hogy közösen, egymást, a társakat támogatva mindez megvalósítható az elfoglaltságok és a kötelező munka mellett is. Mégpedig főként hobbiként – mosolyog Kati, aki „civilben” a fúvósok egyesületének elnöke.

A díjazott Schmidt-család: Dezső, Katalin, Orsolya, Erzsébet és Somfai Balázs, aki ugyancsak ekkor részesült az elismerésben (Fotó: Gyurom János)

Érdeklődve fordulok az édesapa felé. Schmidt Dezsőről a méltatásban az hangzott el, hogy  háttéremberként biztosítja azokat a feltételeket, amik lehetővé teszik, hogy családtagjai tevékenyen vegyenek részt a város kulturális életében. - Magam a mindennapi tevékenységben a kultúra területén nem nagyon veszek részt. Tényleg háttéremberként próbálkozom feleségemmel együtt mindent biztosítani a családban, hogy két lányunk a kultúra területén minél többet tudjon tenni. Ebben a családi cég, mint szponzor is részt vesz. Unokáim zenebölcsődében, zeneóvodában kezdtek, ma ott tartunk, hogy a zenebölcsis kisebbik délután már bekérezkedik a zeneóvodába is. Háttéremberként is nagy öröm volt a család elismerése, úgy érzem, a városban a kultúra nagyon sok területén megjelentünk – mondja a büszke nagypapa.

Orsi a kezdetekről is beszél: –  Gyerekként zeneiskolába jártunk, és amikor megszerettem a hangszert és a tanáraimat, élménnyé vált a hangszeres játék. Ezzel a mai napig így vagyok, hiszen a zene sok területen része az életemnek. Erkeles diákként az iskola adta a lehetőségeket. A kórus adott volt, a néptánc hozzátartozott a hétköznapokhoz, így hamar megtanultuk, hogy mi a kultúra, mit hoztunk magunkkal és mit tudunk mi előállítani úgy, hogy azt akár színpadi formában is bemutathassuk. Versmondóként az irodalom szeretetében nőttem fel, aztán a felnőtt lét is a kultúrában teljesedett ki. Találkoztam mind a művelődés szervezésével és menedzselésével, mind az újságírással, mind a televíziós szerkesztéssel. És a hagyományőrzéssel is, hiszen szőnyegszövő képesítést is szereztem, így a népi területet is műveltem. Márpedig a kultúrának ez egy fontos szerepe. Nem volt kötelező sohasem, de a családból hoztuk, hiszen a szüleink is énekeltek, néptáncoltak.

– Ebbe ugyanúgy beleszülettünk, mint ahogy ezt most a saját gyermekeimen keresztül tapasztalom meg. Anyával mentünk mindenhova, megszoktuk, hogy gyerekek között vagyunk, együtt énekelünk, táncolunk, verset mondunk. Nekem két hangszerem volt: a  zongora és a fuvola, a középiskolában a színjátszás is, és ugyanúgy művelődésszervező diplomával rendelkezem. Próbálkoztunk saját rendezvényszervező irodával, ahol azt szerettük volna megvalósítani, amit mi képzeltünk a kultúráról. Visszakerültem a fúvószenekarba, egyesületté váltunk, és engem választottak elnöknek. Ez is rengeteg munkával jár, de ilyen szinten csak úgy lehet bevállalni, ha az ember szereti. A férjemet és a két gyermekemet is a fúvószenekarnak köszönhetem, hiszen ott találkoztunk, ott ismerkedtünk meg – csatlakozik húgához Kati..

– Szerencsénk volt, hogy olyan munkahelyi közegbe kerültünk, ahol természetes volt az ének, a tánc. Amikor  a gyerekek megszülettek, szintén az volt a természetes, hogy ebbe nőnek bele. Férjem középiskolás korában versenytáncolt, majd mindketten néptáncoltunk, és ma is neki van a legjobb hangja a családban. Tehát a gyerekek itthon is, az iskolában is azt látták, ahogy mi a kultúra különböző ágaival foglalkozunk – fogalmaz Erzsi is, ám a végszót az édesapa mondja ki:

– A lányok egy ideig Veszprémbe jártak éneket tanulni, ez is egy olyan területe az életnek és a családnak, ami nagyon sok örömet jelentett, hiszen láttuk őket a színpadon. Most ugyanezt látom az unokákban, remélem, mindezt tovább viszik, és ugyanúgy, mint a két lányunknál, a zene, a képzőművészet, az irodalom életelemükké válik. Ezért mi is mindent megteszünk.