Márkus Zoltán nyugalmazott újságíró már az 56-os forradalom idején a Napló elődjénél dolgozott

- Itt ez a három füzet. Mindet teleírtam versekkel, prózákkal 15 évesen. Már akkor, 1947-ben is megvolt bennem a folyamatos alkotói vágy, az olthatatlan íráskészség - mondja csajági otthonában a 83 éves Márkus Zoltán.

- Bakonyságon születtem, ott is nőttem fel. Pici falu volt, ma már alig lakják, de érdekesség, hogy a generációmból tizennyolcan lettünk pedagógusok. Akkoriban az értelem szinonimája volt a tanári lét, így nem volt kérdés, hogy ez a mi utunk.

A pedagógiai főiskolán magyar szakon diplomázott. Az ötvenes évek elején járunk, az 1953-54-es tanévben a vizsgatanítását Dákán végezte az ifjú Márkus Zoltán, amikor feltették neki a kérdést nem akar e újságíró lenni? Igent mondott, de előtte letanította az évet, csak 1954 őszén csatlakozott a Veszprémi Megyei Népújság gárdájához.

- Jó iskola volt. Szabadon írhattam, nem szóltak bele semmibe. Persze a szellemiséget láttuk, éreztük, nem a TSZ és a bánya ellen írtunk. Kultúrosként jártam a megyét, irodalmi mellékletet készítettünk Bakonyi Rügyek címmel. Fiatalként majdnem minden este nekem kellett átvinni a lapot a nyomdába. Az Óváros téren, a Pósa-házban béreltem egy szobát, onnan jártam dolgozni a veszprémi szerkesztőségbe.

A csodálatos magyar nyelv a mi legnagyobb kincsünk mondja Márkus Zoltán csajági otthonában. Előtte a régi megyei lapok

Aztán eljött az 1956-os forradalom. Október 20-án azonban három hétre elküldték szabadságra a fiatal Márkus Zoltánt.

- Alighanem azért történt, mert tudták, hogy én mindig őszintén és tisztán próbáltam írni. Huszadikán tehát hazamentem Bakonyságra, ám 23-án a történteket hallva azonnal visszasiettem Veszprémbe a szerkesztőségbe. Úgy éreztem, hogy akkor ott a helyem.

A laptól üzentek, hogy menjek csak, de akkor vigyem a falu híreit is. Mindenki szüretelt akkor a faluban, én meg hallgattam a rádiót, aztán elmentem a kocsmába beszélgetni a helyiekkel. Ők csak azt harsogták: ezt meg azt írd meg Márkus, úgysem mered. Én megírtam mindent egy nagy cikkben, s minden az utolsó betűig meg is jelent az újságban. Aztán a szerkesztőségben napokon át folyamatosan dolgoztunk, szinte a teljes végkimerülésig. Alig aludtam. Volt rá példa, hogy a nyomdai szedőgép mellett ültem a dobogón, ott írtam a cikket, s adtam is a szedőnek. Legfiatalabbként egész éjjel hordtam is az újságot, hogy eljussanak a hírek az emberekhez. Közben a nyomda előtt hajnalban várták a veszprémiek a friss lapot. Más világ volt az, nagyon mást, mint a mostani idézi fel a forradalmi időket Márkus Zoltán, aki a munkás napok után október legvégén hazautazott Bakonyságra.

- Négy teljes napig szinte folyamatosan aludtam, talán egyszer keltem fel enni. November 4-én hajnalban aztán arra ébredtem, hogy Kádár Szolnokról bejelentette a munkás-paraszt kormány megalakulását. Visszamentem hát ismét a szerkesztőségbe. Egy szobánk volt csak, ahol dolgozni tudtunk. Belőtt ablakok, vér a falon. Azt mondták csak az én szobámban 14 orosz katona halt meg. Mi azonban írtunk, mert ez volt a dolgunk. Nem volt más választásunk.

Márkus Zoltán szerint szabadon írhattak, egészen 1957. március 2-ig, amikor aztán közölték vele, búcsút inthet a lapnak.

- Megint azt kérdezték, hogy akarok e újságíró lenni. Mondtam, hogy igen. Ehhez azonban, tették hozzá, be kell lépni a pártba. Én csak annyit válaszoltam: majd beállok a pártba, ha megvalósulni látom mindazt, amit Kádár elvtárs ígért. Ebben maradtunk, nem is lettem a továbbiakban újságíró. Persze azért végig bíztam benne, hogy újra írhatok. Felsőörsre kerültem a művelődési házba, de közben próbálkoztam azért az újságnál. Nem volt egy diadalmenet. A szerkesztőségben akadtak olyanok is, akik nem álltak szóba velem, s még az utcán is átmentek a másik oldalra, ha találkoztunk meséli Márkus Zoltán, aki 1959-ben Csajágra került, ahol tanított, s egészen nyugdíjazásáig vezette a kultúrházat. A faluban otthonra lelt. Megismerte feleségét, házat épített, fiai születtek.

Közben folyamatosan írt, idővel a Naplóba is. Könyvei jelentek meg, cikkeit folyóiratok, újságok közölték. Büszkén mutatja az Élet és Irodalom egyik lapszámát, amelyben címlapon, vezető anyagként hozták az egyik írását. A Naplóban a mai napig rendszeresen publikál.

- Közel 4000 írásom jelent meg különféle helyeken az elmúlt évtizedekben. Büszke vagyok rá, de legnagyobb szerencsémnek azt tartom, hogy már fiatalon rátaláltam a csodálatos magyar nyelvünkre. Vallom, hogy ez a mi legnagyobb kincsünk. Őriznünk kell, ez a kötelességünk. Ezért írok a mai napig, ezért tartok előadásokat, hogy az emberek megértsék ennek a jelentőségét - jegyzi meg búcsúzásképp Márkus Zoltán.