Harmónia kőben, bronzban - Raffay Béla szobrászművész mesél

Hétgyermekes családjában ő a legidősebb. Mondom neki: a mesében mindig a legkisebb királyfi, gyermek sorsa az izgalmas. A legidősebb örökli a birodalmat, de övé a felelősség is. Hogyan élte meg ezt?

- Hátrányom és előnyöm is származott belőle. Elég hamar elterelődött rólam a figyelem, emiatt egy kicsit magányosan is éltem a családban. A testvéreim a mai napig mesélik, hogy időnként, amikor magányra, csendre vágytam, bezártam őket a szekrénybe, a másik szobába vagy a fürdőszobába. Balhéknál viszont mindig engem vettek elő. Voltaképpen nagyon szerencsés voltam a szüleimmel. Anyám végtelen nyugalmú volt, ezt örököltem tőle. Apám izgulós volt, de vele keveset találkoztunk, mert még nem voltam négyéves, amikor internálták, egy év telt el, mire kiderült, hogy hamis vádakkal. Apám megjárta a Don-kanyart, a 42-es mozsárágyú legénységéhez tartozott. Abból a 120 emberből 20-an jöttek vissza. De apám soha nem mesélt arról az időről. Amikor az internálás után visszakerültünk Sopronba, apámat visszahívták az egyetemre, hogy fejezze be. Ahogy végzett, felhelyezték Budapestre, onnan Vácra. Mivel heten voltunk testvérek, a nagyobb családból mindenki minket segített, mert ennyi gyerek még akkoriban is ritkaságnak számított. Nagynéném még él, 90 éves angyali személyiség. Többször mondta: a családból mindenki benneteket segített pénzzel, és apád mit vett belőle: könyveket. És valóban, minden ünnepre könyveket kaptunk, fejenként tízet is. Mindegyikünket próbáltak zenére taníttatni, a fiúk - rajtam kívül - borzasztó botfülűek voltak, de a lányok nem. A legkisebb öcsémet két évig taníttatták hegedülni, az egész család majd' beleőrült, mire apám rájött, hogy reménytelen eset.

Hét gyerek között nagyon megoszlik a figyelem. A tanulás, hogy középiskolába kell menni, természetes volt a családban. De mennyire hagyták a gyerekeket szabadon választani, dönteni, kiből mi lesz?

- Rólam hároméves koromban eldőlt, hogy szobrász leszek, amikor megkaptam a plasztilint és formázni kezdtem a gombákat és mindent. A legidősebb öcsém kicsit deviáns volt, rossz tanuló, vári galeri. Egyszer elvitt Scampolo-koncertre, mondom, kik ezek? Mondj jobbat, válaszolta. Elkezdtem neki tanítani művészettörténetet, ma már ő is szobrász, de autodidaktaként lett az. A következő öcsém gyárban dolgozott, művezetőként. Legidősebb húgom könyvesboltban volt vezetőhelyettes, negyven éve szklerózis multiplexes, de fantasztikusan viseli. Kati húgom Celldömölkön énektanár, tankönyvet is írt. Legkisebb öcsém nyelvzseni, egyébként a Szovjetunióban tanult növényvédő mérnöknek, és nyelveket tanít nagyon eredményesen. Legkisebb húgom óvónő a budai Várban.

Tekintve, hogy az édesapa tanította meg formázni a plasztilinnal, a család elfogadta, hogy a legidősebb fiú állandóan rajzol, s a Halászbástya alól hozza az agyagot a formázáshoz. Természetesnek tűnt, hogy képzőművészeti gimnáziumba megy, ahol mesterével, Somogyi Józseffel is találkozott.

- Akkoriban a képzőművészeti gimnáziumban csak a negyedik évben volt szakmai képzés. Akkor találkoztunk Somogyi Józseffel, akivel együtt mentünk a Képzőművészeti Főiskolára - nevet egy nagyot. - Még az óvodából maradt meg bennem, ahogy az óvó néni mesélt, én révületben voltam. Ugyanezt éreztem Somogyi József órái alatt is. Ő is állandóan mesélt, három-négy órát. Amikor meg dolgoztunk, csak egy kicsit igazított a formán, ami nem akart kialakulni, de ettől egyből készen lett.

Egy kiállítása megnyitóján elhangzott: "Raffaynak élete deléig mintha nem lett volna elég fontos az, amit a szakmájáról megtanult, mintha ambíciója sem lett volna - így hát a pálya szélére állt." Ez a félreállás nem volt egészen önkéntes a főiskola befejezése után.

- Még a főiskolán belekerültem egy maoista összeesküvésbe. Mostani fejemmel látom, hogy mekkora hülye voltam. Igazából nem volt információm. Meséltek a kulturális forradalomról, amire úgy gondoltam, nagy szüksége volna az országnak és a világnak, hogy az emberek ne ilyen tudatlanul éljék le az életüket. Amikor megtudtam, hogy mi is a kulturális forradalom, hogy lerombolják a régi kultúrát, ahelyett, hogy arra építenének, szóval akkor rögtön ki akartam lépni belőle, csak elkéstem, mert akkor letartóztattak. Az apósomnak volt egy ötszobás családi háza, amit '41-ben épített. Úgy tudta, hogy öt szobától felfelé államosítják a házakat, ezért odavett két társbérlőt. Ők hosszú évekig 300 forintért laktak ott, és állandóan beperelték. Minden pert megnyert. A 13. perben mi is tanúk voltunk az akkori feleségemmel. A tárgyalás után elmentünk megnézni a Szépművészeti Múzeumban a Munier-szobrot, mert annál kellett volna másnap találkozni Révai Gáborral - én ugyan nem tudtam, hogy ő lesz az -, akinek jelszó meg minden után át kellett volna adni egy csomagot, amit én már egy éve őrizgettem. Azt mondták, a kínai követségről van, és nehogy felbontsam. Épp a szobrot nézegettük, amikor a hátam mögött megszólalt valaki: "A Magyar Népköztársaság nevében felszólítom, hogy feltűnés nélkül kövessen." Bennem egy világ omlott össze, mert az akkori felső kapcsolatomról nem tudtam elképzelni, hogy eláruljon, mint ahogy nem is árult el. Állandóan a konspirációs szabályokról beszéltek, amit ők nem tartottak be. Például beszerveztek a Belügyminisztériumból valakit, hogy legyen a BM-ben emberük, persze ő felgöngyölítette az egészet. Eljöttek hozzánk, órákig keresték, de megtalálták a csomagot és elvitték. A társaim mondták, milyen hülye vagy, hogy nem nézted meg, most mi sem tudjuk, mi volt benne. Három napra tartóztattak le, utána folyt a per. A Legfelsőbb Bíróságon az ügyvédem fia képviselt, megkérdezte, akarok-e szobrászkarriert. Mondtam, persze. Erre ő: akkor jelentsek a társaimról, akikkel együtt voltam. Mondtam, inkább mégsem, és ennyiben maradtunk. Annyit megjegyzett, nem fogok munkát kapni. Somogyi mester a fülem hallatára háromszor szólt a lektorátus vezetőjének, aki meg is ígérte, mégsem kaptam.

Ettől fogva előbb hét hónapig az Ipari Szerelvénygyárban, majd 13 hónapig a Kőbányai Vas- és Acélöntödében dolgozott mint olvasztár és centrifugálöntő. Később a mozaikrakás adott megélhetési lehetőséget - nem is rosszat, ahogy emlékszik. A legfontosabbról, a szobrászatról azt mondja:

- Akkor fejben voltam szobrász. A 18 év alatt talán három kisplasztikát készítettem. Amikor már itt éltünk Salföldön, és leégett a házunk teteje, utána meg eltört a lábam, a nyugágy karfájára szereltem egy köszörűt, és akkor készítettem az Ölelkezőt. Nem sokkal később Bardócz Barna barátom szerzett munkát. A győri trófeabíráló bizottság székházának udvarára kellett egy vadkant faragnom szilfából. A szilfa nagyon ritka, már le is tettem róla, amikor Baski Sándor tapolcai tanácselnök szólt, hogy az anyósa háza előtt ki kell vágni egyet. Azonnal odabicikliztem. Még időben érkeztem, mert felvágták volna tűzifának. 1989-re egy kiállításra való anyagom összegyűlt, s azóta dolgozom. A húsz év lemaradást sikerült behoznom.

Salföldet a '70-es évek közepétől fedezték fel a művészek, s talán ezért is tekinthetjük természetesnek, hogy Raffay Béláék házában alakult meg a Veszprémi Művész Céh. Céhmesternek egyhangúan a házigazdát választották meg.

- Akkor még nem volt autóm, ha kellett, 120 kilométeres szélben bicikliztem Sümegre. Felhősi Istvánnal dolgoztunk együtt, akkoriban virágzott a céh.

Raffay Béla addigra már szobrászként is újra dolgozott nagy erővel. Több mint ötven köztéri szobrot készített, s számtalan kisplasztikát, a marokszobrokat. Különlegesek festett szobrai, ezekből a legutóbbi a Színésznő. Az ezredfordulón súlyos betegséggel küzdött meg, családja és barátai támogatásával. Egy hete szürke hályoggal műtötték - azt mondja, ragyogóan lát -, nyáron lesz a másik műtét. De tervei vannak. Kellenek is. A képzőművészek helyzetére jellemző, hogy mint mindannyian, Raffay Béla is két helyről kap nyugdíjat, de ezek összege nem éri el a minimálbért. És azt sem tudja, hogyan lesz tovább.

- Eleinte - anyagiak híján - a kezembe akadó fa- és kődarabokból készítettem kisplasztikát. Később, amikor kaptam megrendeléseket, nagyobb szobrokat is készíthettem. Álmaimban óriási szobrok jelennek meg, de minden a helyzettől függ. Néhány kuporgó szobrot szeretnék nagyban is elkészíteni. Kíváncsi vagyok, milyen lenne 12-15 méteres fekvő aktot megcsinálni. Esztergomban egy fotóssal aktkiállítást terveztünk, én akttanulmányokat készítettem, de ezek még nem szobrok. Feladat, megrendelés kevés akad. Hála Istennek mostanában van néhány ember, akinek nemcsak pénze van, hanem ízlése is. Elképzeléseim vannak, kalapácsom, vésőm is mindig lesz.